22 óra a hó fogságában - kemény, de fel lehet fogni higgadtan is

Ha nem is a teljesség igényével, de mi is hírt adtunk arról, hogy március 15-én gyakorlatilag katasztrófahelyzet alakult ki az ország egyes részein, illetve útjain. Távolról, akár a fővárosból szinte felfoghatatlan volt, hogy a hírek hófalakat, illetve teljesen beállt autópályákat említenek. A péntek délután az ORFK légifotósa, H. Szabó Sándor által készített felvételek azonban már egyértelműen mutatták, hogy a hófal nem túlzás, az autópályán valóban méteres hótorlaszok voltak. Miért mentek az emberek mégis az autópályákra? Sokan felteszik a kérdést, s megjegyzik, aki kellően óvatos volt, az nem ment. Nekik ajánljuk az alábbi két történetet, melyből egyértelműen kiderül, még a legnagyobb óvatossággal is bele lehetett futni a közel egynapos zárkát jelentő gigadugóba.[BANNER type="1"]
Egy ismerősünk például csütörtök (március 14-én) délután síelni indult, az Autópályakezelő M1/M7 kivezetőjén található ügyfélszolgálatánál három óra magasságában érdeklődött személyesen az útviszonyok iránt, majd miután ott teljesen hibátlan forgalmat jeleztek számára, útnak indult. Nagyjából Győrig jutott, mikor is megállt a forgalom. Ilyen persze van, előfordul, nem meglepő, ám néhány óra után már nagyon érdekelte volna, hogy mégis miért áll még mindig, mire számíthat. Olyan helyen ragadt ráadásul, ahol térerő nemigen volt a telefonján, így az internetről sem tudott informálódni, a rádiókból pedig szintén csak azt tudta meg, amit maga is tapasztalt: az M1-es járhatatlan. Szerencséje volt, hiszen síruhával fel volt szerelkezve, nem kellett folyamatosan fűtse autóját, sőt, még enni- és innivalóval is viszonylag bőven rendelkezett. Igaz, hamar rájött, hogy még a folyadékfelvételt is minimalizálnia érdemes, hiszen WC híján az autópálya mellett hófúvásban legalább olyan rossz, mint széllel szemben... Félálomban vészelte át az éjszakát, s tudta, szerencsés, hiszen autójukban nincs kétségbeesett kisgyerek, csecsemő, gyógyszerre szoruló idős ember.
A délelőtt ezek után már szinte a belenyugvás jegyében telt el, de továbbra sem tudta, hogy miért és meddig nem mozdul a kocsisor. Mígnem kora délután egy mellette álló, nyilván az infót CB-rádión kapó kamionostól megtudta, hogy néhány száz méterrel hátrébb átvágták az autópálya elválasztó-kordonját, így aki tehette, oda igyekezett. Nagy nehezen ő is eljutott oda, ahol át tudott kelni a Budapest felé vezető oldalra, hogy hazainduljon az elvetélt hétvégi síelésből. Mire hazaért, ő is megkapta a Belügyminisztérium ismert szöveges üzenetét "Segítünk! Ne hagyja el gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjármübe! Belügyminisztérium".
Egy olvasónk - nyilván nem ő egyedül - szintén pórul járt, mint írja, csütörtökön, tehát szintén 14-én indultak Martfűről szintén Ausztriába, szintén síelni. Három gyerekkel utaztak, s mindössze az M1 Ács és Bábolna közötti szakaszáig, tehát Tatabányán túl, de még nem Győrig jutottak. Csütörtök este 18:30-tól másnap 16 óráig ott rostokoltak. Szintén szerencsések voltak, hiszen egy benzinkút közelében rekedtek meg, de azért kellemesnek semmiképpen sem nevezhetjük a másnap délután 4 órakor bekövetkezett szabadulásukig eltöltött közel 22 órát. Ráadásul addig sem volt sima az útjuk, mint olvasónk írja "15:30 körül az M0-áson az Anna hegyi emelkedőn vált havassá az út, addig vizes volt, jól lehetett haladni. Simán jutottunk el Tatabánya utánig, ahol beállt a sor. A tatai csomópont előtt voltunk kb. 700-800 m-re. Nem haladt a sor sehova, ezért mi is a leálló sávban a kijárat felé vettük az irányt és egész könnyen kijutottunk. Megálltunk a Tescóban vásárolni ezt-azt, hogy még jól jöhet később. Arra gondoltam, hogy kikerülöm a dugót a mellékutakon – annak ellenére, hogy a Google Mapsen láttam, hogy Győrig piros a pálya -, és eljutunk Ausztriába. Kocson átjutottunk, majd Nagyigmánd előtt volt egy busz az árokban, amit már mentettek, de ki lehetett kerülni. Az út elég rossz volt. Utána Bábolna felé próbálkoztunk, de nem lehetett továbbmenni, ezért a 13-as úton, illetve mellette visszamentünk a pályára, rendőri engedéllyel Győr irányába (igaz mehettünk volna visszafele is, később jöttem rá, hogy ezt kellett volna választani). Jó ütemben haladtunk egészen a bábolnai OMV kút lehajtójáig, ahol beállt sor (18:40). A parkolóban és a felhajtón is már rengetegen vesztegeltek. Feleségem elment a kútra a gyerekekkel, ahol végeztek tíz perc alatt. Majd amikor már majd három órája vártunk és nem történt semmi, az üzemanyagunk pedig 60%-on volt, a feleségem unszolására bementünk tankolni, hogy azon ne kelljen izgulni, nehogy kifogyjon. Egy pár autónyit kellett csak visszatolatnunk! Úgy kellett odakönyörögni magunkat a kútoszlophoz, ahonnan már nem is tudtunk mozdulni másnap 16 óráig. Az éjszakát és az idő nagy részét az autóban töltöttük járó motorral, a kútra csak vásárolni mentünk, ahol folyamatos műszak volt. A hangulat nagyon nyugodt volt, mindenki türelmesen várt. Éjfél körül elindultam körülnézni és vásárolni a túlsó oldali Mekibe. Ott is teljes nyugalom volt, sokan bevackolták magukat. A kávépultnál ingyen forróteát biztosítottak folyamatosan, még másnap délután is. A dolgozók elmondták, hogy Ács felől nem érkezett meg a váltás délután óta, tehát a pár kilométerre lévő falutól is el voltunk zárva. Három gyerekkel voltunk. A legkisebb 7 éves az ölünkben aludt keresztben – neki „buli” volt - testvérei hátul osztoztak a többi helyen.
Másnap kezdett javulni az idő, ekkor készítettem a telefonommal pár képet. Ekkor volt egy idősebb úr, aki elkezdett nagy hangon hőbörögni a kúton, hogy miért tűjük el ezt a helyzetet. Pont mellettem állt, mert épp vásároltam valamit, ezért elkezdtem csitítgatni, ami több-kevesebb sikerrel járt, végül kiment.
Egyik oldalunkon egy Budapesten élő svéd család parkolt másfél éves kisgyerekkel. Nagyon türelmesek voltak. Másik oldalon egy németországi elszármazott magyar úr várt feleségével, temetésről tartottak hazafelé Augsburgba. Ők sem aggódtak különösebben, sőt ha tudták volna, hogy nem kell vezetni, akkor sört is vásároltak volna este.

Képgaléria

Rekordforgalmat könyvelhettek el a benzinkutak, néhol akadt ingyen tea is, információ azonban nem állt rendelkezésre elegendő

Nagyon sokan jártak üzemanyagért ilyen-olyan flakonokkal. A „felmentő sereg” a túloldali pályán jött Pest felől 15:30 körül, egy nyomot szabadítottak fel, pont a Mekiben voltunk, mikor bejött a katasztrófavédelmi tábornok (kék ruhában) és tájékoztatta a jelenlévőket, hogy szép nyugodtan el lehet indulni Pest felé. Mi is erre mentünk haza miután a felüljárón végre vissza tudtunk fordulni. Ekkorra a többi autós is „eltűnt” a kútról, illetve a parkolóból, valamint mögülünk a sávokból, mert szerintem Ács felé ki lehetett jutni a 10-es útra.
Hazafelé láttuk a rengeteg betemetett autót és elakadt kamiont a szalagkorláton túl, amiket erről az oldalról próbáltak menteni. Több helyen megnyitották a korlátokat, melyeket rendőrök felügyeltek. Szembe jött velünk a BM-es konvoj, meg az önkénteseket felvezető rendőrök, tűzoltók, daruskocsik. Nagy volt a sürgés-forgás, jó volt látni. Azt viszont kevésbé, hogy a sor egészen Tatabányáig ért."
Egy kollégánk csütörtök este 18 óra magasságában hajtott fel az M1-re, majd 18:20-kor már Zsámbék után dugóba futott, onnan mintegy két és fél órát araszolt, hogy alig több mint 200 méterrel később Bicskénél lehajthasson, majd onnan a 1-es úton éppen még az útzár előtt, az utat teljesen eltakaró hófúvásban hazavezessen. Érdekes, hogy ott sem terelték még le az autósokat, sőt, semmiféle tájékoztatás sem volt arról, hogy az út járhatatlan, pedig a kamionok a nagyobb emelkedőkön állítólag már délután 4 órakor nem tudtak feljutni. Érdekes továbbá, hogy már akkor, amikor tudni lehetett, hogy az autópálya előrébb beállt, még bőven engedtek autósokat továbbhaladni, sőt, felhajtani az autópályára. De még csak az információt sem adták meg az autósoknak a felhajtóknál, hogy az autópálya áll. Sok embernek, sok elpocsékolt időt, sok elpöfögött üzemanyagot, aggódást és kellemetlenséget lehetett volna megspórolni így. Persze utólag nyilván a dugóban éjszakázók is azt mondják, hogy ők még a szerencsések, hiszen az igazán pechesek a balesetek résztvevői voltak, s ők sem voltak kevesen.
Mi a tanulság? Leginkább az, hogy az autópályák forgalmi információit sokkal közvetlenebbül - például dedikált rádióadóval - kellene az autósok számára továbbítani, ha mindenki tudott volna az M1 járhatatlanságáról, nyilván jóval kevesebben futottak volna bele a dugóba, kisebb lett volna a megoldandó probléma, s talán az autók szemközti oldalra engedése sem tellett volna közel fél napba. Hogy ezúttal ez miért tartott ennyi ideig, arra nem tudjuk, s nem is kívánjuk mi megadni a választ, az Autópályakezelőnek mindenesetre feltettük a kérdést, s kíváncsian várjuk válaszukat, hogy ezúttal mikor, miként tájékoztatták az autósokat, az eset kapcsán várható-e valamilyen fejlesztés, amely által a jövőben gyorsabb és jobb tájékoztatást kaphatnak az esetleges dugókról az utazók.