A biciklistát letolod, ugye?

Tavasszal számtalan apróságnak örülhet a szorgos autós: végre le lehet cseréltetni a tapadást már nem nyújtó téli gumikat, kapargathatjuk naphosszat a latyakos-sós szennyeződéseket a karosszériáról, immár igazán hatékonyan működik a napelemes akkutöltő, és kezdetét veszi a kabrió- és autóverseny-szezon. Viszont a mérleg másik, árnyékosabb serpenyőjében ezzel egy időben, idegesítő surrogással és zümmögéssel megkezdődik a kétkerekűek rajzása.

Jönnek a motorosok és a bringások, akik közül előbbiek legalább tankolnak. De a bringás, mint tudjuk, nem fizet adót, csak használja a tisztességes autósok befizetéseiből lefektetett aszfaltcsíkot. Ráadásul hogy? Csalinkázva, fülhallgatóval a fején, át a piroson, menetiránnyal szemben az egyirányú utcában, sőt, olyanok is vannak, akik nem átallanak pár sör után kerékpárra ülni, és onnan veszélyeztetni a közlekedés biztonságát. Nem ismerik a KRESZ-t, de ha véletlenül igen, akkor is letojják, mennek buszsávban, járdán. Sebesség-korlátozás? Ugyan! Cikázni a gyalogosok között? Hogyne! Hirtelen feltűnés a holttérből? Semmi akadálya!
Szóval a kerékpárosok rendesen megnehezítik az autósok életét, keresztbe tesznek, ahol csak tudnak, és ha ezt felrójuk nekik, legjobb esetben pökhendin felnyújtott középső ujjal válaszolnak, tudván, úgysem megyünk utánuk a járdára vagy az egyirányú utcába. Bosszantó kis véglények, ráadásul olcsójánosok is, hiszen nemhogy autót nem tudnak venni, de jelen üzemanyagárak mellett még 35-36 forintjuk sincs egy kilométer biztonságos, korszerű megtételére.
Igaz, nem is pakolnak egy kiló szén-dioxidot az út szélére minden ötödik kilométeren. Sőt, minden bringás csökkenti eggyel az autóval és tömegközlekedéssel járók számát: ez kötelező jelleggel örömteli mindenkinek, aki akár kocsiban, akár BKV-n élvezi nap, mint nap a fővárosi közlekedést. És szögezzük le, hogy a bringások nem azért tekernek, mert csórók: legtöbben nem szeretnek szöszmörögni a dugóban, mások felfogják, hogy egészségügyi szempontból sem baj, ha 8-10 órán át mozdulatlan, estére görcsbe álló testüket megtornáztatják napi pár kilométeren. Ráadásul a rendszeres testmozgás a gondolkodásra, általános kedélyállapotra is jó hatással van.

Akkor honnan ered ez a kibékíthetetlennek tűnő ellentét két- és négykerekűek között? Budapest útjait gyalog-tömegközlekedéssel-bringával-autóval több mint húsz éve hasító közlekedőként elsősorban a bringások számának pár rövid év alatti megsokszorozódását sejtem a háttérben. Tíz évvel ezelőtt vagánynak számított bringával járni, a kétkerekűek száma még nem ütötte át az autós idegeskedés küszöbértékét. Öt éve már jóval többen közlekedtek akár a téli hidegben is rendszeresen kerékpárral, nagyjából ekkorra tűnt fel az autósoknak, hogy már nincsenek egyedül. Azóta pedig évről-évre megduplázódik a tavasszal kerékpárt öltők száma, a kerékpárutak viszont, bár elég sokat fejlődtek és bővültek az elmúlt pár évben, nem elegendők a teljes bringás forgalom lebonyolítására.
Ezért aztán a biciklisták – ne higgyük, hogy feltétlenül élvezik – sokszor kényszerülnek az útra, az autók közé. Ahol sokszor valóban okoznak nehézségeket, de azért gondoljunk bele, melyiket könnyebb kikerülni, a 60 centi széles, 20-30-cal poroszkáló bringázót, vagy a több mint másfél méter kiterjedésű, 40-50-nel csalinkázó autóst? Na ugye!
Nem lehet felmenteni azokat sem, akik hallották a rádióban, hogy már lehet menetiránnyal szembemenni az egyirányúban, de fél füllel, így az a rész nem rögzült, hogy csak a megfelelő kiegészítő táblával jelzett utcákban. Azokat sem, akik még átférek-alapon megállás helyett inkább beletekernek a pirosba, s önnön testi épségük kockáztatásával átzúznak a keresztező forgalom előtt. Az ittas kerékpározás pedig olyan szintű lutrijáték, mint az orosz rulett – végzetesen is elsülhet. Tehát nem kérdéses, hogy igenis vannak hülye bringások: de vajon többen vannak-e, mint hülye vagy figyelmetlen autóvezetők, vagy gyaloglás közben mereven a kirakatokat bámuló sétálók? Nem valószínű.
A bringás ugyanis ténylegesen az életével játszik közlekedés közben, és ezen nem segít, hogy van-e rajta bukósisak, vagy, hogy átlépi-e az utakon érvényes 40 km/h-s maximumot. Meghalni feltehetően a leghülyébb bringás sem akar. Továbbmegyek, szabálytalanul közlekedő, ittas bringást elgázolni semmivel sem jelent kisebb sokkot, mintha a szabályokat maradéktalanul betartó kerékpárost koncolunk fel figyelmetlenségből. Ahogy a most futó zebrás kampány szlogenje is említi: mindenki gyalogosnak születik. Csak van, aki továbbtanul, tehetnénk hozzá kajánul, de kár lenne viccel elütni ezt a dolgot, hiszen a cél az, hogy az autós se üssön el bringást se verbálisan, se fizikailag, se vice versa.
Sokat segítene például a bringás-autós együttélésen, ha mi autósok végre elkezdenénk betartani városban azt a nyamvadt 50 km/h-s korlátozást, nem véletlenül határozták meg ennyiben a felső határt. Ennél a sebességnél nem kell Madárvédő Golyókapkodó reflexeivel rendelkezni ahhoz, hogy kormánnyal vagy fékezéssel semlegesítsük az adódó vészhelyzeteket. Legyünk türelmesek a kétkerekűvel, ne akarjuk azonnal lenyomni: lámpákkal sűrűn tagolt úton úgyis csak oda-vissza előzés lesz a dologból, nyílt szakaszon viszont előzés után pillanatok alatt magunk mögött hagyhatjuk. Az előzést szépen irányjelzéssel, nagy ívben intézzük, hogy a mögöttünk jövő is tudjon róla. Ne minimális térközzel, nagy turbulenciát keltve húzzunk el, mert két keréken sokkal zavaróbbak a légáramlatok, mint kasztnival burkolva. Használjuk a tükröket, hogy tudjunk róla, van-e sérülékeny egyed mögöttünk, mellettünk, ne arra ébredjünk hogy az utat karcolja – alattunk. Ha inkább úgy döntünk, hogy nem előzzük meg, akkor ne másszunk a nyakába, várjuk ki türelmesen, 4-5 méterre lemaradva a kedvezőbb alkalmat.
És persze a bringások is tehetnek a velük kapcsolatban kialakult sztereotípiák ellen. Például felismerhetik, hogy az autósok sokkal előzékenyebbek azokkal, akik a szabályok betartásával, jogaik és lehetőségeik ismeretében határozottan, de az autóknak mégis némi elsőbbséget biztosítva bringáznak. Gerenda méretű szálka továbbá a piroson való továbbhaladás, véleményem szerint bizonyos esetekben kerékpáron ez bocsánatos bűn, de ha nem akarunk tüzet szítani, kerüljük az átcsorgást. Szintén kerüljük az egyirányúban való szembemenést, de ha mégis, tegyük teljesen a szélre húzódva, szembejövő autó esetén pedig akár álljunk is meg, ha csak így haladhat el biztonságosan, jelezzük óvatos testbeszéddel, hogy tudjuk, valójában semmi keresnivalónk sincs ott.
Felejtsük el, hogy a zebrán elsőbbségünk van a bekanyarodó autókkal – és mindenki mással – szemben. Kevesen vannak, akiknek van türelmük minden zebránál leugrani a bringáról, és áttolni – nem is életszerű egyébként, de ez legyen a jogalkotók gondja – de legalább lassítsunk gyalogtempóra, és nagy figyelemmel keljünk át az úton. Természetesen a bringásra is vonatkozik a jobbra tarts, lehetőleg eszerint közlekedjünk, de a korábbiakkal ellentétben már nem kell szorosan az út széléhez húzódni, s ne is tegyük! Ha összevissza kerülgetjük a csatornákat, küzdünk a nyomvályúkkal, az sokkal zavaróbb, mintha határozottan elfoglaljuk a sáv külső harmadát-felét, és megyünk egyenesen. A tempó sem mindegy. Ha nem tudunk legalább 25 km/h-s átlagot tartani, inkább kerüljük az utat, s igyekezzünk kerékpárúton, kisebb utcákban és járdán megközelíteni célunkat.
Az erősebb kutya nagyobbat harap hozzáállás helytelen - az autósok részéről. Mert lehet ugyan, hogy nem mi sérülünk a szabálytalan bringás miatt, de gázolásnál legfeljebb enyhítő, s nem mentő körülményként fogják beszámítani a kerékpáros által elkövetett bűnöket. És még egyszer: a kerékpáros és az autós ugyanazt a cselekvést végzi, csak más megközelítésben. Mindketten akkor járnak jól, ha a másik igényeit és képességeit figyelembe véve közlekednek, ha nem ellenfélnek, hanem partnernek tekintik egymást a forgalomban. [BANNER type="1"] Szabadság, egyenlőség, testvériség, s a haza fényre derül!