A blokk királyai voltak - kocka Ladák időkapszulából

Tavaly ősszel már elég jól beladáztam, akkor csodálatos kereklámpásokról írtam. Aki nem olvasta, pótolja és ne mulassza el a képgaléria átpörgetését sem! Nekem óriási élmény volt fotózni, kipróbálni és megírni is a négy kereklámpás sztoriját, így az újabb Lada próba előtti ráhangolódásként újraolvastam a saját cikkemet. Annak megírásához is a Veterán Zsiguli Egyesület[/url] tagjainak önzetlen segítsége és típusrajongása segített hozzá és most is minden egy emaillel kezdődött, a címzett pedig most is Vukmann Attila ügyvezető elnök volt. Bíztam a pozitív válaszában, hogy lesz aki megmutatja féltve őrzött kocsiját, de azt megint nem gondoltam volna, hogy nem egy, hanem több autó és ekkora forma és színkavalkád jön össze. Hiába, a Zsigások maffiaszerűen összetartó, országos lefedettséggel működő szakmai és baráti társaság.[BANNER type="1"]

Az olvasók szeretik a Ladát, mi magyarok eleve szeretjük a Ladát, hiszen annyi kedves emlékünk van a márkával. A Magyar Népköztársaság volt a Szovjetunió autóexportjának az egyik legjelentősebb célállomása, így nagyon sok családban volt valamilyen Lada. Vagy ha nem, akkor céges vagy munkaautóként szolgált példány, de ha ez a kitétel sem áll, akkor is az ember vágyott rá. Ami a hetvenes években a kereklámpás volt, azt a nyolcvanas évek elején a kocka testesítette meg. Ő volt a baráti országok autóiparának, egyben az itthon kapható típusoknak is a legmenőbbike. A 2105-ös, a kockák alaptípusa éppen 35 éve, 1980-ban látott napvilágot, a sorozat történetéről ebben a cikkben emlékeztünk meg. Most pedig jöjjenek a sztároknak kijáró figyelmet érdemlő kockák, amelyek bár óra szerint ma is viszik a 160-at, állapotuk miatt tréleren közlekednek.


Az autók tulajdonosa Polgár Gábor, az ország egyik legnagyobb Lada gyűjtője. Harmincvalahány autója között a kereklámpásoktól a Niván át az újabb Samarák is képviseltetik a márkát. Gábornak minden autójával a kitűzött cél a hiteles, gyári állapot elérése, a két kockával viszont nem volt annyira nehéz dolga: mindkettő teljesen gyári, eredeti fényezéssel. Persze, némi állagmegóvás, kis kozmetikázás elkerülhetetlen volt a képeken látható fényhez. Egy töretlen, mókolatlan autó mindig jobb alap, mint amiről első körben a rusnya tuningolás nyomait kell eltüntetni, aztán még hátra van a lakatolás, a fényezés és az alkatrészek összevadászása. Veteránautós tünet az is, hogy bár egy kocsi lehet szoborszerűen szép megjelenésű, műszakilag még küzdhet kihívásokkal. Mit ér a glanc, ha folyik az olaj, tüsszög a motor és sírnak a féltengelyek? Nem állítom, hogy semmit, de az élményből elvesz. A Győrben kipróbált bordó 2107-es és a barnás szürke 2105-ös esetében ilyenről persze szó sincs, sőt.


A ladás szeánszon öten vezettünk öt autót, így a fotózáskor egymás után kipróbálhattam mindkét időutazó kockát. A felépítés, a műszakiság tulajdonképpen ugyanaz, a külső és a belső közti eltérés csak kozmetikai a 2105 és a 2107 esetében. A 2107-est szánták elegánsabbnak, így az krómozott lökhárítókat és a hűtőmaszkot kapott, meg a hátsó lámpa kiosztása is eltér a 2105-ösétől. A beltérben többletet jelent a finomabb szövetkárpit a műbőr helyett, amiből még az ajtókra is jutott. A 2107-es vízszintes mintázatú ajtókárpitja sokkal kedvesebb a szemnek és a kéznek is, mint a 2105 fröccsöntött műanyagja. Kényelmesebbek az ülések, míg a 2105-be gyakorlatilag a 2101 székei kerültek fejtámlával, addig a 2107 kicsit kagylósított, egybefejtámlás egységei kényelmesebbek. A paraszt mercinek is csúfolt krómmaszkosban a már szokásos feszültségmérő mellé jutott fordulatszámmérő is, sőt a kor szelleme jegyében economy műszer is.

Vitathatatlanul modernebb, de nem feltétlenül szebb részletek ezek, ahogy a jobb fogású, négyküllős kormány is. A 2107 tulaj kapott kardánboxot - szintén kortünet, hogy az egyszerűbb 2105-be ez is csak utólag került bele. Mint ahogy a kereklámpásoknál, úgy a kockák esetében is kijátszották a lehetőséget a szovjet mérnökök, és mindkét kivitel készült 1300-as és 1500-as motorral is. Gábor autói magyar piacosak, olyan példányok, amikből a legtöbbet láthattunk és ma is láthatunk itthon. A szürke 2105-ös orrában az 1294 köbcentis négyhengeres van, 66 lóerővel, a bordóban meg az 1452 köbcentiméteres, 75 lóerővel. Mindkettő karburátoros, váltójuk négyfokozatú, a szürke 05-ös 1986-os, a bordó 07-es meg 1989-es évjáratú; futásuk 48, illetve 46 ezer kilométer.


Ha engem kérdeznek, nem is tudok dönteni, melyik tetszik jobban. A bordó pirossága nagyon bejön, több árnyalatban létezett, de ez a konkrét példány kellően élénk. Nagyon tetszik a maga idejében még főúrinak számtó szövetbelső, de a szerényebb 2105-ösnek jobban szeretem a krómtalan orrát és a kormány-műszerfal párosát is. Igazából tökéletesek ahogy vannak. És hogy mennyire jó időgépek azt az a felbolydulás is mutatja, amit a Győr egyetemi vársorészében okoztunk velük egy átlagos délelőtt.


A tulaj megszállottságát nem az jelzi a legjobban, hogy a fotózásra ezekkel a stílusos típustáblákkal érkeztek az autók. Annál sokkal jobban mutatja Gábor vájtságát, hogy miután a tréler hazavitte őket, szépen elvitte autóit egy körülbelül 25 kilométeres körre, hogy az álmából félig felébresztett mechanika ráncait kisimítsa. A többszöri újraindítással csak leszívtuk az aksijukat, a rendes bemelegítés helyett meg csak többször kicsapattuk a párát a kipufogójukba. Gábor egy kímélő országúti körrel átmossa a benzinrendszert és így, mintegy jóét puszival a kocka orrukon teszi vissza féltett kincseit a lepel alá.

Már mindenki hazament és otthon, telefonon mesélem az élményeimet Gábornak. A hangok, az illatok visszarepítettek gyerekkoromba, amikor a szomszédunknak, meg az egyik rokonnak is ilyesmi kockája volt. Gábor ráerősít az érzeteimre: hiába a szürke a gyengébb papíron, hiába annak csak 145 (a 07-es 1500-ösé 152) a végsebessége, az veszi jobban a lapot, az szeret jobban pörögni és azzal nem barbárság kifektetni a 160-ig skálázott sebmérőt. Ezzel is igazoltnak tekinthetjük a legyártott Ladák közti óriási, minőségbeli és érzésbeli szórást. A padlógázt én persze nem próbáltam, inkább azokra a részletekre figyeltem, hogy a két hasonló autónak például teljesen más színű a felnije. Hiába, a gyártás alatt ezer eltérés, számtalan ilyen jellegű módosítás akadt. Így lehet a barna kereke vajszínű, a bordóé meg szürke, teljesen gyárilag.


Ma már nem lehet kérdés, hogy a veteránkorú, ilyen csodálatos állapotú kockák érdemesek a muzeális jármű címre. Gábor például nagyon jól tette, hogy már évekkel ezelőtt bújta a hirdetéseket és az Alföldről összeszedte ezt a szinte új állapotú 2105-öst. A 2107-es eladósorba kerülése szájról-szájra terjedt ladás berkekben. Egy pécsi gyűjtő adta el, mert épülő versenyautójához kellett neki az ára. Az idő egyrészt a legtöbb dolgot tényleg megszépíti, másrészt sok dolgot igazol. A nem is annyira távoli múltunk kellékei voltak, hadd emlékezzünk rájuk. Akit elfogott a nosztalgia és még több szocialista autóra vágyik, az leghatásosabban a Retopartyzánok[/url] áprilisi rendezvényén enyhítheti nosztalgiaérzetét.