Még ma is meghökkentő lenne egy 1,3 literes Ferrari, pedig turbóval és árammal szépen lehet halmozni a lóerőket, a kilencvenes években már nem bizonyult életképesnek a kétütemű koncepció
Minél több a henger, annál nagyobb a presztízs. Valahogy így hangozhatott az autógyártók jól bevált receptje évtizedekkel ezelőtt, ha a luxusautók piacára készítettek járművet. Az akkori fejlesztési koncepciót mára jócskán átszabta a környezetvédelem, ami egyre kisebb lökettérfogatot és csökkenő hengerszámot hozott, a Ferrari viszont már a környezetvédelmi szabályozás szempontjából boldog békeidőnek titulálható kilencvenes években is a drasztikus méretcsökkentéssel kísérletezett.
[BANNER type="1"]
Az 1995-ben debütált Ferrari F50-est 4,7 literes V12-es hajtotta, 520 lóerejével az olaszok csúcsmodellje volt
Dúskál a különlegességekben a maranellói Ferrari Múzeum, a lélegzetelállító négykerekűek között egy igen érdekes erőforrás is megbújik. Az olasz gyártótól szokatlan koncepció mindössze 1,3 literes lökettérfogattal rendelkezett, mindezt kétütemű működéssel képzelték el a maranellóiak. Karburátor helyett kettős injektoros befecskendezésre esett a választás, a résvezérlés helyett vezérműtengelyre és szelepekre bízták a kipufogógáz cseréjét. A motorra kompresszort szereltek, ezzel 130 lóerőt sikerült kicsikarni a kétütemű egyhármasból (amit vélhetően kevésnek éreztek), később már turbó lélegzette a háromhengerest, amivel 216 lóerőre nőtt a teljesítmény. Érdekesség, hogy egy két darab háromhengeresből összerakott kétütemű V6-os is szerepelt a tervek között, de gyártásba ez sem került.
[BANNER type="2"]
A Ferrari Testarossa tizenkét évig volt a Ferrari kínálatában, a név a hosszú gyártás alatt módosult, de a lényeg nem: 180 fokos hengerszögű 4,9 literes V12 szolgált a géptető alatt
