Se nem dögös, se nem szép a Sportback feneke.
Ha Lancer, akkor az autók világában kicsit is tájékozottak az EVO-ra, egy fergeteges sportgépre asszociálnak. Erre rá is segít a Mitsubishi az aktuális generáció agresszív orrkiképzésével, erőteljes megjelenésével. Ám tesztünk alanya a ferdehátú, Sportback nevezetű változat, amely nélkülözi a szedán éles, karakteres farát, helyette egy meglehetősen érdektelen, szépnek sem igen nevezhető feneket kapott.
Amit nyerünk a ferdeháttal, azt viszont elveszítjük a csomagtér méretével, ami ebben a fenékben a vállalhatóság alsó határát súroló 350 liter alá zsugorodott (344 liter, opciós Rockford Fosgate hifivel 330 liter).
Ügyes a támladöntő mechanizmus, egyébként csak a csomagtér kis mérete érdemes említésre.
A szedánhoz képest persze előnyt jelent a hátsó ülések dönthetőségével növelhető raktér, maga a támlafektetés is könnyű művelet, de ez a tologatható ülések korszakában nem egy nagy dobás. Legalább a helykínálat nevezhető a 4585 mm-es hosszhoz, a 2635-ös tengelytávhoz méltóan tágasnak.
A helykínálatra egyik ülésen sem lehet panasz.
Egyszerű, fekete, cseppet sem barátságos műanyagok és műszálszövetek.
Az utastér egész berendezése viszont valahogy lemaradt egy korszakkal, akár az Invite felszereltség tételeit, akár a minőséget tekintem. Van sok hasznos segédlet, négy automata zümisablak, automata klíma, ilyesmik, de a Bluetooth, az USB még a jövő zenéje… Persze, tagadhatatlanul rendelkezik bizonyos vonzerővel a mai csilivili, agyondizájnolt belső terekhez képest ez a direktben adott egyszerűség és letisztultság, de a korrekt összerakottság dacára sem valami kellemes az összkép. A fekete műanyagok, a műszálszövetek tengere sem ránézésre, sem érintése nem kellemes – most írjam ide, hogy egy Swifthez képest is nehezen tekinthető igényesnek a berendezés?
No, de egy Lancer a sportosságról szól, ugyebár! Vagy mégsem? Mert ennek a Sportback-nek a rugózása épp annyira bizonyult derekas kátyúsimítónak, mint feszes sportolónak. Az igazi gond a kanyarokban tűnik elő, ahol érezhető az oldaldőlés, és bár a kerekek tapadása meggyőző, a kormány álmosítóan érzéketlen. És hogy a vezetési élményt tovább zsugorítsuk, a kellemes markolatú, bőrbucis váltó precíz kapcsolhatóságába is vegyül egy kis gumis hatás.
A kötelező díszgyűrűs műszerpárban ki is merült a sportosság.
Nem sikerült felismernünk az 1,8-as motor előnyös tulajdonságait.
Na, majd a változtatható szelepvezérléssel felvértezett MIVEC (Mitsubishi Innovative Valve timing Electronic Control system) motor helyre teszi a Mitsu-világot – gondolhatnánk! De nem. Közepes fordulatig épp hogy forog, a nyomatékmaximum felé elkezd húzni; na, itt még valamiféle sportos benzinmotorhoz illő hanghatások is előtörnek, azután viszont hamar jön a betonfalnakütközés-szerű leszabályozás – nem könnyű így kihozni a gépből a maximumot. Pedig az a maximum is kevesebb, mint amit a mai sokkal kisebb modern turbók, vagy a hasonló, igazán jó szívómotorok produkálnak. Hogy 10,4 másodperces 0–100, 196-os végsebesség? Bizony sportosságnak, erőnek itt nyoma sincs. Szóval, az 1,8-as DOHC erőforrást is mintha régről felejtették volna itt. Persze, tiszta a kipufogógáza, de így ennek a motornak se bűze, se íze! Ez eddig csupán csalódás, a fogyasztás viszont majdhogynem sokkszerű. Városban bőségesen tíz liter feletti érték adódott, de nyugodt, szabálytisztelő autópályázás sem igen jön ki tíz liternél kevesebből, egyedül nagyon ráérős, pihenős országutazás közben elégszik meg a motor úgy hét literrel. Ez a torkosság nyilván nem csak a motoron, hanem a rövid áttételezésű, csupán ötfokozatú váltón is múlik, amivel autópályán már a megengedett sebességnél is belepörgünk a négyezerbe. Ez persze sok zajjal is jár, és ez egy jó adag szélzajjal meg bizonyos burkolatokon betóduló futóműzajjal kiegészülve a Kellemes Utazóautó titulust is megvonja a Lancertől.
Inkább papásan biztonságos, mint élvezetesen sportos a Sportback mozgása.
Ezek után nem is kell mondanom, hogy ezzel a hajtáslánccal nem szerettük meg ezt a Lancert. Bizony, nem sok érv szól az 1,8-as benzinmotor mellett, mert ugyan csak 250 000 forinttal drágább a papíron esélytelenül gyengébb, 109 lóerős 1,5-ösnél, ám az az életben nála sokkal elevenebb, és fogyasztása is literekkel kedvezőbb. Ám ez az 1,8-as a Sportback-hez kapható egyetlen benzinmotor (persze, a 240 lóerős, 12,5 milliós Ralliarton kívül), így ha mindenképp ferdehátú Lancerre vágyunk, az legyen dízel! Ha viszont a benzines jön be, akkor legyen inkább szedán, és 1,5-ös az a Lancer!
Ám kérdés, a márkafanatikusokon kívül ki jut el a vásárlás gondolatáig? Ha csak papíron nézzük az adatokat és az árakat, teljesítményével és felszereltségével még versenyképes az 5,2 milliós Sportback 1,8 Invite, de a valóságban unalmas menettulajdonságai, érzelemmentes berendezése és húzós fogyasztása már nehezen veszi fel a versenyt a hasonlóan árazott kompakt vetélytársakkal. Még nagyobb gond, hogy számtalan konkurens sokkal több vezetési élményt kínál papíron gyengébb, szerényebb hengerűrtartalmú motorral, jelentősen kedvezőbb árért és barátibb fogyasztás mellett.
