Csillagromboló - Volvo V90 teszt

Kisugárzás. Ez az, amit nagyon sok márka autója nem birtokol. Hogy csak az etalonnak számító három nagy németet említsük, a BMW nyers, az Audi hideg és távolságtartó, a Mercedes meg átesett a ló túloldalára. Szintén hideg autókból nyálas cukormáz lett hirtelen, amiknek persze megvan a saját célközönsége, és mindegyikben van valami, ami engem is megfogott már, de egyikben sem éreztem olyan jó összhangot ezekkel a jelzőkkel kapcsolatban, mint a Volvo bármelyik modelljében. Sajnos az S90 hátulja erősen kérdőjeles a jó ízlés tekintetében, a V90 viszont nagyon egyben van kívülről is. Az új dizájnvonal, amit a Volvo most képvisel, talán egyszerűnek tűnik, de olyan apró megoldásokat alkalmaztak, amiktől mindig találunk újabb és újabb érdekes részletet rajta.
Határozott. Sehol nem érezzük azt, hogy valamit fölöslegesen rajzoltak volna rá, hogy erőltetett agressziót sugározzon, vagy illegesse magát. Ugyanakkor azt sem érezzük, hogy csupán funkcionális. Olyan, mint egy jól megtervezett, visszafogott karóra, amiről messziről látszik, hogy drága volt, de nem pazarlóan csilli-villi, és ezt szeretem a Volvo V90-ben. Mutatós, de csak annak, aki nem az erőszakos villantást várja egy autótól és van ideje elveszni a részletekben. A fektetett T-alakú nappali menetfény persze tekintet vonzó, mégis egyszerű, homogén fénnyel világít, a hűtőrács formája is szolid, talán egy kicsit túltolták a krómot az orrán, de ez az Inscription felszereltségi szint miatt van. Hosszú, szinte szögegyenes vonallal élesítették a Volvo védjegyévé vált övvonalat, vagy vállat, hívja mindenki úgy, ahogy szeretné, a lényeg ugyanaz. Hátul úgy hat a csomagtartóra nyúlt hátsó lámpa, mintha utólagos volna, és ebben szerintem is van valami, de ők is rájöttek, hogy az XC90-hez hasonló far nagyon üres lenne. A V90 egy szép kombi és kész, nem mellesleg itt érzem teljesnek a formatervet, ahogy a Renault Talisman Grandtournál is.
Értenek a belsőhöz. Egy Volvo persze jórészt a beltérről szól, hiszen a svédek ahhoz értenek igazán. Korábban már találkoztunk ezzel az összeállítással az S90-ben, akkor is tetszett, viszont a puha bőrborításon már akkor látszottak a rengeteg ki-, beszállás nyomai, ez a V90 pedig ebből még többet látott. Sajnos nem viseli jól az újságírókat, így vannak már gyűrődések és csúnya elszíneződések is. Vigyázni kell rá ebből a szempontból, egyébiránt viszont sokkal kényelmesebbnek találom, mint a prémiummárkák által használt anyagokat. Puha az ajtóborítás, a középkonzol, még a kulcsra is jutott a finom bőrből, ami ugyancsak egy apró figyelmesség. Kellemes formák, jó tapintású műanyagok és pompás ülések tarkítják az utasteret. Szélesek az első ülések, de szűkre húzható az oldaltámasz, hosszúra az ülőlap, mindent tökéletesen be tudtam állítani az első percben, ezt is vártam tőle.
[BANNER type="1"]
Méltóságteljes. A D5-ös jelölésű dízelmotor az elődökhöz képest csupán négyhengeres és kétliteres. Ennél nagyobbat nem is kínál most a Volvo, így menetteljesítménye nem egészen hasonlítható a már említett márkák autóihoz. Annyit viszont biztosan állíthatok, hogy bőven elég a 235 lóerő és az alacsony fordulaton ébredő 480 Nm nyomaték. A trükkösen megtámogatott turbó segítségével egészen lecsökkentették a turbólyukat, de azért illik hagyni neki némi gondolkodási időt, miután lepadlózzuk. A 8 fokozatú automata sem éppen a gyorsaságával bizonyít, egyszerű bolygóműves, így nem is hasonlítható egy észrevétlenül váltó DSG-hez. A méltóságteljes vonuláshoz viszont jól passzol, tudni kell a határait, és ha izgágán akarunk közlekedni a V90-nel – ami nagyon távol áll tőle – akkor számítani a visszaváltás idejére. Összkerékhajtásával a hóval borított földúton is ügyesen boldogul, a kormányzása viszont elég szintetikus, semmit nem érezni az útról, Dynamic módban is csak nehezebb lesz tekerni, de közvetlenebb nem, nem is ezért kell szeretni egy Volvót.
A kijelzők forradalma. Kicsit visszakanyarodva a beltérhez, a kijelzők forradalmának hullámát lovagolja most a Volvo éppen. A műszereket is digitális kijelző váltja - 420 ezer forint ellenében - ahogy a középkonzol minden funkcióját is. A Sensus fantázianevű rendszert futtató, mindent uraló kijelzőt kár erőltetni. Lehet, hogy egyszerűbb így a belső dizájn, vezetés közben viszont nehézkes a kezelés. A multimédia és az egyébként ügyes és gyors navigáció mellett a szellőzést is itt kell állítanunk az ülésfűtéssel együtt, ami minden mozdulatnál odafigyelést igényel, így a szemünket folyton le kell vennünk az útról. Még szerencse, hogy a biztonsági rendszereket a márkához hűen elég jól hangolták. A sávtartó nem csak figyelmeztet, vissza is tereli a V90-t, de akár aktiválhatjuk a Pilot Assistot is, ami összehangolja a sávtartót és az adaptív tempomatot, előbbit agresszívabb szintre kapcsolja, tulajdonképpen magát vezeti. Egyetlen probléma, hogy a sáv jobb szélén halad, persze ennek nem kéne problémának lennie, mivel mindenkit úgy tanítottak, hogy ott kell haladni a KRESZ szerint, mégis a jellemzőbb az, hogy a bal szélére húzódnak az autósok, így autópályán elég közel halad el hozzájuk.
A birtoklás vágyának tárgya. Még jó, hogy ott a csodás hangzású Bowers&Wilkins hifi, aminek koncerttermi hangzásától hirtelen mindenki Göteborgban érezheti magát. Már csak azért is jó, hogy van, mert így hatásosan sikerül elnyomni a főleg hátulról érkező zörgések zaját, amit csak azért emelek ki, mert ezzel együtt is jól éreztem benne magam. Persze könnyű jól érezni magunkat bármiben, aminek az árcédulája meghaladta a 20 millió forintot, mégis számomra többet és élvezetesebben képes nyújtani - akár a prémiumgyártók modelljeinél is. Lágyan siklik az úton és akár lehet még lágyabb is a hátsó légrugós futóművel, bár én az alappal is kiegyeznék. Valódi nagyautó, széles, óriási csomagtérrel, ami hasznos térelválasztó falat is kínál. Csupa jó és ízléses megoldással, elegáns megjelenésével engem kenyérre kent. Ritkán érezni új autó iránt ekkora birtoklási vágyat, de a V90-nek sikerült kiváltania. Ezek után volt szerencsém összefutni a Cross Country-val is. Képzelhetik…