Digitális műszerfal, galvanizált karosszéria – 30 éves a Tipo!

Rengeteg modell lépi meg idén a hazai veterán korhatárt, legutóbb épp a Toyota AE86-ra emlékeztünk, most pedig egy olaszon a sor. Bár korszerűségben olyan, mintha a két modell között lenne legalább tíz év különbség, és ez nem azért van, mert a japánok annyira le lettek volna maradva. A Fiat sietett túlzottan, a Tipo rendkívül modern volt a maga idejében, ma pedig nem csak ők, de az autós társadalom is büszkén gondolhat rá vissza. Bár sosem lesz annyira értékes és ritka, mint a korábbi olasz típusok, rendkívül sok újítást, érdekes, formabontó megoldást és korszerű biztonsági fejlesztéseket hozott abban a korban, ahol ez még egyáltalán nem volt jellemző.

A Fiat Tipo 1988. január 26-án lépett a nagyvilág elé, éppen 30 évvel ezelőtt.

A korszak, aminek közepén a Tipo érkezett, pont akkorra tehető, amikor a Kadett E már épp elavultnak kezdett tűnni, de nem volt ez másként a 2-es Golffal sem, az Escort meg csak egy komolyabb modellfrissítésen esett át. A Tipo pedig már nagyjából azon a szinten volt, amit az Opel csak az F Astra érkezésekor, a Volkswagen pedig a 3-as Golfnál hozott.

Az olaszok új kompaktja már moduláris padlólemezre épült.

Bár korabeli reklám propagandájában a Sierrával példálóztak, hogy még annál is tágasabb hátsó lábteret kínál egy kategóriával lejjebb, a keresztmotoros elrendezés ekkor már alapnak számított a kompaktok között. A Tipo padlólemeze viszont olyannyira jól sikerült, hogy később a Temprát is erre építették, valamint többek között a Lancia Dedrát, a második Deltát, és például az Alfa Romeo 155-öt, 146-ot.
A Tipo karosszériáját galvanizálták, ezzel alaposan megelőzve a rozsdásodási hajlamot, az 1993-as frissítés utáni modelleknél pedig egyáltalán nem is jellemző a rozsda. Hogy mennyire meglepte az autós világot, illetve mennyire meggyőzték az olaszok a szaksajtót is, jól bizonyítja, hogy

a Tipót 1989-ben Európa Év Autójának választották megelőzve a kor Passatját.

Egy kényes piacon, méghozzá Írországban is különleges elismerést kapott, saját Év Autója választásukon szintén elsőként végzett. Biztonságtechnikailag is egészen jól teljesített, az új karosszéria hatékonyan védte az utasokat, ám 1993-ban a sofőr légzsákot is kapott, valamint megerősítették az oldalsó merevítőket a keresztirányú ütközések védelme érdekében. A frissítés persze nem csak ezt hozta, öt évet kellett várni ugyan a háromajtós karosszériára, de a sportosabb Tipo is megérkezett, már a friss tekintettel, kicsit átdolgozott fényszórókkal és új hűtőráccsal.
[BANNER type="1"]

A Tipo először csak ötajtós kivitelben létezett, motorkínálata a karosszéria kis önsúlyára való tekintettel egészen apró, 1,1 literes, 56 lóerős motorral indított.

Ám ezzel nem csak ma, akkor is alulmotorizáltnak számított. A motorkínálat igencsak széles volt, már az első évben is kapható volt az 1,1-es mellett 1,4, 1,6 literes benzinesekkel, 1,7-es szívó és 1,9-es turbós dízellel. A benzines kínálat ezek után folyamatosan frissült, ráadásul nagyobb motorok érkeztek, mint a 8 szelepes 1,8 és 2,0 literesek, vagy a 16 szelepes 1,8 és 2,0 literesek, utóbbi volt a csúcs. A Sedicivalvole 148 lóerőt teljesített, amivel a kor Golf GTI-jét lesöpörte a színről. Futóművét a korabeli teszteken is kényelmesnek titulálták, a tágas beltér pedig igencsak aprólékos és jól megtervezett volt. Bár a kor dizájnhulláma a vonalzóval rajzolt idomoknak hódolt, az olaszok értettek ahhoz, hogyan tegyék mindezt izgalmassá és kényelmessé. A puha plüss szövetű ülések kárpitjából jutott például az ajtópanelekre is.
A modell legérdekesebb része természetesen a műszerfal volt, méghozzá a kezdeti modellkínálat DGT variánsaié. Ezt a három betűt a digit szóból rövidítették és az akkor ördögien modernnek számító folyadékkristályos digitális kijelzőre utalt.

A műszerfal sávos elrendezésén két szinten találjuk a hagyományos műszerek szerepét betöltő kis kijelzőket.

Olyan érdekességekkel egészítették ki őket, mint például a kiégett izzókra figyelmeztető piktogramok, melyek pontosan mutatják, melyik lámpatestben keressük a problémát. A megoldás látványos volt, ám folyamatos törődést igényelt, így akinek ma van ilyen és működik is, az igazán szerencsés, de nem mellesleg igencsak kitartó is. Az 1993-as frissítéskor ezt a remek extrát sajnos elvesztette, így aki ilyet keres, mindenképp az idősebb modellek között kutakodjon. A Tipo csúnyán öregszik, a kor sajnos nem bővelkedett az időtálló műanyagok termelésében, így ha a karosszéria nem is rohad, az utasterét elrágcsálta már az idő vasfoga.
Év Autója díj ide, korában rendkívül menőnek számító felszereltségek oda, a Tipo sajnos nem dúskált túlzottan az elismerésekben.

Már 10 évvel ezelőtt is leginkább az eldobós autó kategóriába tartozott, mára pedig a legtöbb el is kopott.

Bár a forma hasonlóan örökzöld, mint a B Corsa, vagy az első Ford Ka, mára nagyon kevés maradt, még kevesebb, ami működik is. Ám aki olcsón szeretne olyan autóval beszállni a veteránozásba, amivel még a mindennapi közlekedés sem fáj, annak most már nyitott a lehetőség, hogy OT rendszámozzon egy Tipót, amiből a Használtautó.hu hirdetései szerint még a legdrágább is 300 ezer forint alatt beszerezhető. Furcsán fog mutatni, és nem lesz könnyű mindent eredeti állapotába hozni, ráadásul akkor sem lesz túl értékes, ám eszmei értéke tagadhatatlanul magas lesz a hozzá értők körében.