Értékes, de pénzzé alig tehető – Peugeot 106 használtteszt

Vigyázat! Hosszú és erősen szubjektív írás következik, a végén azonban arra is fény derül, hogy milyen autó a Peugeot 106. Középiskolás koromban úgy képzeltem, hogy 25 éves koromra igen befutott ember leszek. Kiterjedt autóparkot vizionáltam, álmaimban a lakótelepi parkoló egyik csücske csak az én Saab 900-asaimmal, Volvo 850 T-5-jeimmel és W123-as Mercedeseimmel volt tele. Nos, azóta annyit változott a világ, hogy mára ezek egyikét sem lehet olyan olcsón megvásárolni, mint ahogy korábban gondoltam, éves fenntartási költségeik pedig az én pénztárcámnak irreálisan nagy terhet jelentenének. Közben mindjárt 27 éves leszek, de még mindig bántóan messze vagyok az első saját autóm megvásárlásától, így édesanyám elbitorolható autójának története lesz ez.

A kis koszos Peugeot 106-os 1996 decemberében került forgalomba itthon a Gablininél. Már pont a ráncfelvarrás utáni kerekebb, lágyabb vonalú szériából, szerencsére. Édesanyám a munkahelyi intranetes hirdetések között találta meg. Ötéves, egytulajos használtautóként vonzó cseredarab volt a tizenéves, mindenki tudja milyen zöld Kispolszkija után. 900 ezerért adták, több hónap várakozás után. Elvileg sokat jártak vele Németországba, ezért volt benne óra szerint 88 ezer kilométer, de arról nem szólt a fáma, hogy ki törte végig a baloldalát és ki javíttatta meg közepesen silányul. 2001 év végén került hozzánk, és akkoriban még nem számított a forgalom táplálékláncában ennyire lenézett résztvevőnek, nem beszélve arról, mekkora továbblépés volt nekünk a Kispolák után.
[BANNER type="1"]


Gyári specifikációja szerint ez egy 1124 köbcentiméteres négyhengeres benzines, ami papíron valaha 60 lóerőt tudott 6200-as fordulaton és rettenetes 87,5 (más forrás szerint 91) szaggató newtonméteres nyomatékot 3800-on. Nyolcszáz kiló körüli önsúly mellett mégis egész fickós, valamikor 165 körüli végsebességet tudott, de hármasban kihúzatva, a forgalom ritmusára hangolt szívdobogással még ma is meg lehet vele alázni nála sokkal jobb autókat is. Katalógusérték szerint 16 másodperc alatt ér(t valaha) 100 km/órára.

Édesanyámat már több mint 12 éve viszi 10 kilométernyire munkába, ritkán hétvégi turnékra is elmegy, mint a család második autója. Az évek során remek volt a lámpája, törölt az ablaktörlője, gyorsan párátlanított és jól ment, főleg a Kispolákhoz képest. Az udvaron lakott, télen jégkaparóval karcoltuk össze az első szélvédőjét, nyáron hagytuk ráégni a cseresznyefa lepotyogó termését, hétfőtől péntekig meg a munkahelyi parkoló akrobatái kísérleteztek az autó csücskeinek átformálásával. Egyszóval az a tipikus jófajta, magyar piacos „megkímélt” használt autó. Mivel az évek alatt belement néhány cserealkatrész is, egy képzelt használtautó-hirdetésben nem csak a már-már kötelező "hölgytulajos" jelzőt írnánk, hanem "hozzáértő hölgytulajtól" jelöléssel szerepeltetnénk. De eszünk ágában sincs eladni. Tízéves korában majdnem leváltotta egy használt dízel Fiesta, ám a kis 106 csak annyit ment, hogy nem érte volna meg a befektetés a kisebb fogyasztás miatt. (Milyen szerencse, hogy nem vettünk TDCi-t ridegtartásra...) Már 15 éves volt az autó, amikor ismét majdnem elcsábultunk; az 5 éves, ár alatt adott, ismert előéletű, levetett céges Corolla egy újabb Kispolák-106 léptékű ugrás lehetett volna, de inkább kihátráltunk. Sokat halogatta a tulaj az eladást, ez idő alatt lebeszéltük magunkat, és úgy döntöttünk, hogy a félretett pénzt inkább másra fordítjuk - a pesszimista felfogás szerint gyógyszerre és ételre - de inkább mondjuk azt, a 106 fenntartása olcsóbbnak ígérkezett.

Mivel alapvetően munkahelyi ingázós autóról van szó, alig több mint 40 ezer kilométer ment bele 12 év alatt, szinte eseménytelenül. Volt pár olaj-, fékbetét- és izzócsere, kapott új fékmunkahengereket, amiket meggyőződésem szerint a gyáritól eltérően túl nyitott, az autóhoz kapott rémesen ócska és ronda Alessio könnyűfém felnikkel rohasztottunk szét. Lengőkarszilentből is kellett egy új garnitúra, és a pesti utak egy gömbfejet is elnyeltek az évek alatt. A megmattult ingyenfehér dukkó meg kapott pár idegen foltot a parkolókban. Mivel egy zöldet sikerült lepolírozni, így egy kékkel és egy pirossal a gall nemzeti színekben pompázik a magyar 106-os. Horpadásait néhány rozsdapörsenés dobja fel, természetesen az autó javított része virágzott ki elsőként még tavalyelőtt, de tavaly sajnos az elvileg intakt gyári küszöb is utánaindult. Közben közepesen komoly megpróbáltatások után sikerült jogosítványt szereznem, a dízel tanuló-Astra után adtam rendesen a benzines 106 kuplungjának. Parkolni ezzel sem tanultam meg igazán, de sokat segített, hogy a kis Pözsó másfélszer belefér egy átlagos forgalmi sávba.

Egy elvetélt, most folytatott autós újságírói karrier és pár év élettapasztalat után egész más szemmel nézem a mindig kölcsönkérhető családi 106-ost. Remek kis autó ez. Kihúzott a csávából, amikor a Kékszalag vitorlásverseny reggelén négy helyett hat órára húztam az ébresztőt, így a tuti balatoni ingyenfuvart lekéstem. Mivel az autó alapvetően kulccsal és benzinnel megy, ezért az éppen nyaraló édesanyám holmijai közül előszedtem a pótkulcsot, zsebeimet kiforgatva megtankoltam az autót és vettem rá pályamatricát. A benzinkúton lesikáltam a szélvédőről a rászáradt, rárohadt cseresznyéket, és így tűztem le a Balatonra. Rettegtem, hogy ne alattam, pályatempónál durranjanak el a már megvételkor sem új gumik, de nem volt semmi baj, szépen terelgettem a lobogós, szervótlan kormánnyal az elszabaduló kisautót. Erőlködtünk, én és a 106, ami akkor már vagy öt éve nem ment 70-nél többel. Egész Fejér megye 115-tel előzte a reggeli kamionsort, mert én és a technika annyit bírtunk. Slampos történet, de mégis életem egyik nagy élménye volt. A visszaútra már annyira kidurrogta magát, hogy a mágikus saját órás 130 is megvolt. Sokkal kellemesebb ennél az a pár vidéki túra, amit már forgalmival a zsebben, az autót kölcsönkapva a barátnőmmel együtt tettünk meg. Ráérősen, az autópályát elkerülve, az országutat nagyon is lehet élvezni a Pöcsköszörű, illetve Nagy Bosszúálló névre keresztelt 106-tal. Ilyenkor a gyár által 7,4-re becsült, a pesti rögvalóságban 8,5 körüli városi fogyasztása is rendre csökken. Ehhez azonban fülelni kell, lévén fordulatszámmérő nincs az 1.1-esben gyárilag. Óvatos talppal 85-90 között ki lehet hozni a 6 literes átlagot, ezzel bevállalva azt, hogy nem csak a civices boyracerek előznek meg, de a munkás-Transitok is, sőt még egy-két dízel Ignist hajtó vehemensebb vidéki nagymama is megesz minket.

Remek autó a 106 azért is, mert már nem kell márkaszervizbe hordani, mindent megold a közelben Attila mester, de inkább csak azt, amit muszáj. Nincs rajta hitel sem, ha kicsi a büdzsé, nem megyünk autókázni. Tizenegy év távlatából nagyon jó vétel volt a 106-os, sosem hagyott minket cserben, és egy rémesen porladó B Corsánál, vagy egy ugyan sokkal megbízhatóbb, de rém unalmas régi Swiftnél több szellemesség, több érzés van benne. Négyen tényleg el lehet benne férni kevés csomaggal, és az 1.1-essel nem zabálta le a gatyánkat, egyébként pedig ritkán képeztünk forgalmi akadályt az úton.

Milyen autó mai szemmel egy 1996-os 106-os? Elsőre furcsa. Franciázni, meg autónáculni kár, mégis be kell valljam, a mi 106-osunkon (is) minden elektromos cucc igényel némi hunyorítást, magyarázatot. Az autóhoz lépve az első negatív élmény az egykoron büszkén kattanó elektromos centrálzár esetleges működése. Beindítása egy másik rejtélyes hiba miatt kicsit bajos, hidegen gáz nélkül lefullad, még nyáron is. Ha elhelyezkedünk az állíthatatlan, már morzsolódó kormány mögött, hamar megtaláljuk a csapatáshoz ideális skandináv ralipozíciót a puha szivacsú, nulla oldaltartású apró ülésekben. A tompítottat felkapcsolva a magasságállító-motorok elkezdik lifteztetni a lámpákat, majd betalálják a kiindulási pozíciót. Innentől egy kicsit Louis de Funès hangulatú lesz minden, de ami innen jön, magáért beszél. Negyedmilliós válságautókhoz képest tisztességesen halad a 106. Érezhető a fékhatás, a sebesség mellett rémesen elkönnyülő, méretes holtjátékú, szervótlan kormánnyal alapvetően pontosan irányítható az autó. A kisebb úthibákat zokszó nélkül, a nagyobbakat apró nyögéssel, a keresztbordákat a kalaptartó rezgetésével, de eldolgozza a futómű. Kanyarban bólintva köszön a járókelőknek, de állatkodás nélkül mindig íven marad. Állatkodva szinte biztosan, de amúgy is könnyen megakad a nem túl pontosan megvezetett hosszú váltóbot a fokozatok között. Ilyenkor még viccesebb lesz a befecskendezős motor brummogása, de az Euro 2-es gázreakciója meglepően jó a mai autókéhoz képest. Hevesebb irányváltásnál a futómű kér egy kis gondolkodási időt. Először az ív belseje felé bólint, majd ha még mindig akarunk kanyarodni, elkezd szépen oldalra kúszni, ha meg nagyon akarunk, simán elemeli az ívbelső hátsó kerekét. Mindvégig jótékonyan orrtolós marad, csak hülyegyerekes fékezéssel és kiprovokált terhelésváltásokkal lehet elérni, hogy a hátulja meg akarja előzni az elejét a ballonos virsligumikon.

Hogy mi lesz a 106-os jövője? Édesanyám hamarosan nyugdíjba vonul, így neki nem lesz már rá szüksége. Mivel eladni nem lehetne 150 ezernél többért, ezért addig marad, amíg csak megy, a használati értéke ugyanis szerintem az említett összegnél jóval nagyobb. Tervek, álmok persze vannak. Ha lesz pénzem, talán tavasszal költhetek a lyukak kijavítására, vagy a belga kamionos ismerős segítségével lábon behozok 300 euróért egy fehér 106 Rallye-t, netán egy mélykék S16-ot, és vad éjszakákon majd azzal megyek neki a környék alsóbbrendű útjainak.