Hangmester - Chevrolet Corvette

Egészen eddig nem értettem, mit eszik a világ fele a Corvette-en, persze az amerikai izomautókról elhíresült borzasztó vezetési élmény miatt – továbbá mert eddig nem vezettem amerikai vasat – előítéleteim voltak. Ennek a fekete dögnek a kormánya mögött viszont az első kanyarban elszállt minden, nem csak az előítéleteim, hanem az összes addigi gondolatom, amit a reggel folyamán összeszedtem. 1974-es, már a frissített Stingray, ez leginkább a lökhárítóin nyilvánul meg, hátul nem befelé, hanem kifelé lejt a megtoldott far, valamint elöl sem króm lökhárítós.
A jellegzetes kólásüveg forma nyúlánk, kecses és cseppet sem akkora, mint a fotókon látszik. Egészen keskeny, ami a fülkénél még jobban összeszűkül, aztán a hátsó kerekeknél megint széles, és végül a négy kerek hátsó lámpánál ismét szűkre szabott. Olyan hullámzás ez, amit nem lehet elfelejteni, és kilométerekről felismerni egy Corvette-et. Az oldtimer rendszám jelen pillanatban kicsit hamiskás, három éve lett felújítva, akkor kapta, az átalakítások pedig azóta történtek, ami leginkább az oldalra, Cobra stílusban kivezetett kipufogórendszerben és az újabb felniszettben merül ki, ezek könnyen visszaalakíthatók.
Sokáig kerülgettem, mire tényleg meg mertem fogni a kilincsét. Te jó ég, mennyire elegáns megoldás! A krómozott fémlemezt lenyomva pattan föl a szűk résbe nyíló vékony ajtó. Nagyot lépve, hogy a kipufogó ne süsse ropogósra a vádlimat, behuppanok a puha, mégis sportos ülésbe. A hatalmas kormány közel, az ajtó teteje szintén, de alacsonyan, a szélvédő is szinte az orrom előtt. Ez itt tényleg a sofőrről szól! Messze nincs a legjobb állapotban egyik porcikája sem, van rajta mit dolgozni, de ettől annyira valódi az egész. A meredeken befelé dőlő műszerfal mély műszerei egyenesen rám szegeződnek, a középső aprók környéke elég bóvli, ahogy az egész középkonzol, a fűtés kapcsolói is annyira bénák, de végül is kit érdekel? A tető úgyis állandóan nyitva, hozzájuk sem kell érni.

[BANNER type="1"] Ahogy megkaptam, remegő kézzel dugtam a gyújtáskapcsolóba az apró, GM logós kulcsot. Elfordítottam, és végem lett. Belezuhantam a bordó bőrülés réseibe, aztán az első gázfröccsnél összeszedtem magam, ahogy a fenekemen éreztem a böszme V8-as ordítását. 350 köbincses, nekünk 5,7 litert jelentő masszív erőmű dolgozik a hatalmas orrban. Kétszáz lóerő körüli teljesítményre képes, a kipufogórendszer is valamelyest rásegít, de nem is igazából ez az, ami letaglózó. Nem gyorsul eszeveszetten, nem vág hátba az erő, inkább csak borzalmasan szép vényolcas gurgulázás közepette meglódul, miközben a háromfokozatú automata finoman pakolgatja a fokozatokat fölfelé. Szinte vissza sem ejti a fordulatot, csak megy előre, és az égvilágon semmivel sem kell foglalkoznunk.
A volán ésszerűtlenül nagy, de persze szervorásegítésű, így küzdeni nemigen kell vele. Mivel gazdája ritkán húzza elő, kicsit fáradt már a gép, a futómű többfelől hangot is ad ennek, így hamarosan felújítás esedékes, de ebből sokat nem érezni vezetés közben. Így is rettentő szépen fekszik az úton, hatalmas orrát pont olyan irányba tenni, mint egy hajóét, mivel nagyjából a hátsó tengelyen ülünk, de pontosan irányítható, egy pillanatig nem érezni imbolygást. Persze messze nem a határok feszegetéséről szólt a próbakör, és egyáltalán nem éreztem sportolásra kényszert. Nyitott tetővel, kikönyökölve krúzolni egyszerűen fantasztikus.
Egy ilyen izomautó színtiszta élmény. Lehet, hogy nem a legértékesebb évjárat, vagy legkülönlegesebb modell, de egy Corvette bármilyen formában jó. Főleg, ha sikerül megcsípni egy ilyen targatetős Stingrayt. A két darabból álló plafont bedobjuk az ülések mögötti helyükre, és hasítunk. Ennél lényegében csak erősebb motorokkal is készült, nem érzem úgy, hogy nekem ennél több kéne bele. Szó nélkül tekeri el így is a hátsó kerekeket, a hangja pedig egy álom. Tudom ajánlani a Corvette hangulatát maximálisan tükröző videót följebb, de fülhallgató kötelező!