Már megint autót vettem, már megint vakon. Még nem tudom, milyen

Egy év, nyolc hónap – ennyit bírtam ki autóvásárlás nélkül. 2012 novemberében vettem meg vakon, pontosabban foglalóztam le vakon Renault Grand Scénicemet. Túl vonzó volt az ára, meg a vezetett szervizmúltja, s a foglaló kifizetése után nem sok értelme lett volna visszalépni, így gyakorlatilag annak elutalásakor megvettem. Nem jártam rosszul, bár optikailag – főként belülről – nem egyértelműen az elképzelt volt, egy kárpittisztítás és egy komolyabb szervizelés után remek autó lett. Az 1.5 dCi típushibájának számító hajtókarcsapágyon és két hátsó lengéscsillapítón túl még semmi komolyat nem kellett benne cserélni, egyik indítókártyáját volt eddig egyszer szükséges javíttatni, meg a légkondijában egy tömítést cseréltetni. Amúgy hibátlan, belefér az egész család, és takarékos. Egyetlen hibája van: nem automataváltós, így feleségem például nemigen tudja vezetni.
Mivel már két gyermekünk van, egyre gyakrabban jön elő a helyzet, hogy jó lenne, ha a kis család nélkülem is tudna önállóan autózni. Nyilván a nejem is meg tudna tanulni kéziváltós autót is vezetni, hiszen tudott, azon vizsgázott, majd azon tanult újra, ám utána az automata Chevrolet Sparkunkkal szerzett valódi rutint, ahhoz szokott hozzá, s bevallom, városban én is sokszor vágyódom egy automata váltós autóba. Eleve felvetődött a Toyota Prius a Spark lecserélésekor, ám akkor (uszkve két évvel ezelőtt) még a 2004-től gyártott Prius II is alsó hangon 2 millió forint magasságában kezdődött, és végül a helykínálat miatt is az öt üléssel óriási, de hattal, héttel is használható méretű, nem utolsósorban olcsóbb Grand Scénic győzött. Nem bánom, hogy 1.5 dCi-ként kézi váltóval, és nem 2.0 dCi-ként automatával. Így sokkal takarékosabb, meg persze a regisztrációs adó, a bekerülési költség is sokkal kedvezőbb volt. Viszont így - némi nagyszülői támogatással - ismét szükségessé vált egy újabb autó, egy automataváltós autó a család számára. Autókeresési függőségem kiújult. Nézegettem itthon és szerte Európában robotváltós és előző generációs 1.6 HDi Citroën Grand C4 Picassókat, mostani Renault Grand Scéniceket 1.5 dCi EDC hajtáslánccal, de nem volt olyan, amibe beleszerettem volna – áruk, vagy állapotuk miatt. [BANNER type="1"] Aztán néztem mindenféle automata kisautót, és egyszer csak kiadott az Autoscout egy 2005-ös Toyota Priust 4375 euróért. Nemzetközi hálózat, alapvetően német cég, de a kocsi Hollandiában van, eredetileg is holland, első tulajdonosától kínálták vezetett szervizkönyvvel és 191 540 kilométerrel, azaz éves szinten alig több húszezer kilométeres futással, bordó színben, a fotók alapján hibátlan állapotban. A hirdetés eleve nagyon szépnek írta, de azért elkezdtem faggatni a kereskedőt, szerinte „optikailag és technikailag” is hibátlan. Kérdésemre az autót ismét átnézve talált egy apró karcolást a gépháztetőn, apró karcolást és horpadást a jobb első ajtón. A nem túl nagy fotókon ezek nem látszanak, de azok sajnos mást is eltakarhatnak. Meglepetésemre a díler az általa kiszúrt hibák miatt rögtön engedett 175 eurót a vételárból, de lejjebb telefonon sem tudtam tornászni azt. Felhívtam a szervizkönyvben látható Toyota márkakereskedést, hogy az autó múltjáról érdeklődjek. Ők alvázszám alapján nem tudtak semmilyen infót sem mondani, ugyanis a több mint 4000 bejegyzést tartalmazó adatbázisukban rendszám alapján tudnak keresni.
Megkérdeztem hát az autó rendszámáról a kereskedőt, ő a scannelt forgalmi engedélyt is átküldte, melyben már a kereskedés a tulajdonos, épp az autóra találásom napjától - tehát valószínűleg épp jókor kerestem rá, illetve paramétereire. A rendszámmal ismét hívtam a szervizt, amely már előre jelezte, hogy a személyiségi jogok miatt nem adhat majd ki túl sok információt. Annyit kértem csak, hogy árulják el, valóban náluk szervizelték-e, valóban idén januárban járt-e náluk utoljára az autó, s valóban 180 ezer kilométer volt-e benne akkor. Elárulták, hogy igen, illetve azt is, hogy a kötelezőkön kívül egyéb javítás nem volt, az utolsó visszahívási kampányban is részt vett az autó. Hibátlan!
Viszont a kereskedés egyértelműen közli, hogy előleg fizetése nélkül nem tesz félre autót. Márpedig eddigre már kellően beleszerettem a bordó Priusba, fejben már megvettem. Annak ellenére, hogy ezt nem szabad, nem szabad látatlanul rajongani egy autóért. Viszont közel 500 euróval volt olcsóbb, mint a környékében lévő másik szimpatikusnak, de messze nem ennyire vonzónak tűnő példány. A hazai áraknál is jóval olcsóbb a nem egész 1,3 millió forintos, 1,5 millióból hazahozatallal, a hibridség miatt jelképes regisztrációs adóval kihozható példány. Olyat tettem hát, amit az autóvásárlási kisokosunk szerint tilos, amit senkinek sem ajánlanék. Megvettem az autót látatlanul. Nem csak előleget fizettem rá, hanem a teljes vételárat átutaltam egy számla ellenében. Így ugyanis amire kimegyek érte, az autó már a nevemen lesz az érvényes ideiglenes rendszámmal. És csak így fogok beleférni a szombat délig tartó nyitvatartásba, kockáztatnom kellett, de ennél az autónál meg mertem tenni, annyira örökéletűnek mondták az ilyet hajtó taxisok.
Amikor ez a cikk megjelenik, én már épp úton leszek egy fapados repülővel Dortmundba, hogy onnan átvonatozzak a kereskedésig, ahonnan aztán irány haza. Röpke 1300 kilométer, remélhetőleg a gyárilag is ígért 5 liter alatti fogyasztással. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. A költségek lefaragására utamat több telekocsis oldalon is meghirdettem, s láss csodát, Frankfurt mellől egy ott dolgozó honfitársunk is velem tart. Ő jól jár, hogy lesz fuvarja, és én is, hogy megoszlik majd az üzemanyagköltség onnantól számított része. Persze ez is bátor vállalkozás, ahogyan a látatlanul autóvásárlás is az. De olyan ez, mint a tőzsde, nyerni csak rizikózással lehet. Fejlemények hamarosan, én is piszok kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a Prius, hogy jól járok-e a külföldi vásárlással, vagy hatalmas bukta lesz-e az érdekes és nem kevéssé bátor, vakmerőnek is mondható kaland.