Mondhat bárki bármit, ez egy jó autó. Suzuki Swift használtteszt

Tetszik még emlékezni arra a Swiftre, amelyről két hónapja írtunk? Azt a viseltes, de műszakilag hibátlan, 20 éves példányt 200 ezer forint körüli összegért hirdették és adták el a cikk megjelenése után szinte azonnal – ezekre az olcsó és olcsón fenntartható kisautókra folyamatosan van igény, pláne az ilyen ínséges időkben.
Sokan viszont nem vesznek ennyire idős és sok (értsd, több mint 200 ezer) kilométert futott autót, s bár még mindig relatíve szerény büdzséből gazdálkodnak, de azért „elmehetnek” mondjuk már 400-500 ezerig, tehát félmilliós árplafonnal keresnek minél fiatalabb, minél megkíméltebb és minél takarékosabb kocsit. Olyat, ami a ma már minimumnak számító extrákat megadja, azaz klímás, szervokormányos, ABS-es és 1-2 légzsákos. Erről szólt legutóbbi piaci körképünk, s ennek megfelelő jelen használttesztünk főhőse, ez a 2001-es, alig 105 ezer kilométert futott, második gazdás Suzuki is.


Ha ennyi kitérő megengedtetik: tetemes mennyiségű „régi” Swifttel volt már dolgom. Újonnan, de főleg használtként vezettem 1,0, 1,3, 1,6 literest, három-, négy- és ötajtóst, kézi és automata váltóst, kisebb-nagyobb tuninggal bolondítottat is. Hogy szervokormányos volt-e közöttük, bevallom, nem emlékszem. Ez a bordós-pirosas bezzeg az, meg ABS-es, 2 légzsákos, klímás, elöl villanyablakos, és visszapillantó tükrei is elektromosan állíthatóak. Van még távirányítású központi zár, CD-s hifi, voltaképp minden, ami kell. Még egy nem annyira élő bogár is a hátsó féklámpában – hogy került oda, jó kérdés.
Törve volt az autó? Nem. Mostani tulajdonosa 6 éve és 6 évesen jutott hozzá 35 ezer kilométerrel, vezetett szervizkönyvvel, számlákkal, vidékről – mint a mesében. 850 ezerért. Nem vészes karcok és horzsolások árulkodnak a napi – városi – használatról, utastere pedig a középkonzol jobb oldalát borító kopásnyomoktól és némi itt-ott látható szennyeződéstől eltekintve makulátlan. Nincs lelakva, lerúgva, kiülve, se toldozva-foltozva, a kormány és a pedálok gumija is jó egészségnek örvend. Hogy a kalaptartó egyik – már nem gyári – madzagja elszakadt? Szörnyű. Egy alapos takarítással és leheletnyi kozmetikával lazán újszerűvé lehetne varázsolni a 12 éves belteret, ez azért nem rossz.

Még jobb, már-már hihetetlen, hogy alig zörögnek a műanyagok, s az ülés sem nyiszog. Szervokormányával szuperkönnyen parkolható, a légkondi meg ugyan rendesen megbéklyózza a motort, de legalább hűt és párátlanít is, ha kell. A motor ugye 1,3 literes, 68 lóerős és kemény 99 Nm nyomatékú, ami röhejesen kevésnek tűnik, ám úgy viszi a 800 kilós kasztnit, mint a 100-120 LE körüliek a dögnehéz modern kocsikat. Fogyasztása városban 7 l/100 km, vegyesben 6 alatt is elpöfög. A váltó könnyen és pontosan kapcsolgatható, a pedálrend jó, a kuplung puha. A futómű pattogós, forszírozott kanyarban az autó orrtolós, bólogat és dől - nyüstöléskor a konstans gumicsikorgás is alap a Swiftnél. [BANNER type="1"] Nem nyílnak elég szélesre az ajtók? Tényleg nem. Kicsi, de legalább magas peremű a csomagtartó? Az. A kormány és az ülés magassága sem állítható? De nem ám – alacsonyabbaknak utóbbira orvosság egy párna. Kényelmesebbé nem teszi az ülést, azonban így biztonsággal rálátni a forgalomra, ami nem hátrány. Az ablakemelő kapcsolókat a kézifék mögött muszáj keresni? Ott. És igen, a két hátsó fejtámla magasabbaknak maximum tarkóig ér, a tempóra fokozott motor- és szélzaj a válasz, az útfogás meg nem olyan stabil, mint a mai kocsik esetében, de hát minimálautóról van szó olcsóért, az olcsó fenntarthatóság jegyében.
A Swift szervizigénye legendásan szerény, az alkatrész hozzá „filléres”. Ha valaki ehhez hasonló állapotú, ilyen kevés kilométeres és jól felszerelt, a nagy megújulás előtti széria végét képviselő példányra vágyik, 500 ezer forint környéki vételárral kell, hogy kalkuláljon. Sokallja? Félmillióért inkább más, igényesebb, tágasabb autót venne? Akkor az csakis idősebb, többet futott és drágábban fenntartható lesz, és slussz.