Néma gyereknek anyja se érti - kommunikáció a közlekedésben

A közlekedésben számtalan baleset és félreértés okozója a hiányzó illetve helytelen kommunikáció. Megpróbálunk pár támpontot nyújtani a sikeres kommunikációhoz annak érdekében, hogy közlekedőtársainkkal viszonylagos egyetértésben, fennakadások nélkül haladhassunk az utakon. Néma gyereknek anyja se érti a szavát - vagyis, ha valaki nem jelzi, mit szeretne, nagy valószínűséggel nem is fog hozzájutni, hacsak el nem veszi magának. Ebben a mondatban máris megjelenik három tipikus közlekedő: a túl óvatos, bizonytalan, a másokat segíteni igyekvő, de kapcsolat híján képtelen, és az elégedetlen néma gyerek, aki önnön sikertelensége okán inkább az ész nélküli nyomakodást választja. Azaz ismét csak a figyelem és a körültekintés témakörénél járunk.
A tekintet vándorlása alapvető, ne csak előre nézzünk, hanem minden irányban legyünk tisztában az autót körülvevő dolgokkal: ez figyelmet igényel. Nem olyan agyhalott bámulást, mint az esti szappanopera, hanem olyat, amivel nem csak észleljük, értelmezzük is a beérkező információkat. Sejtjük, ki készül sávot váltani, ki akar átmenni a zebrán, melyik lámpa vált legközelebb, mennyi a sebességhatár, azaz számtalan apró, folyamatosan változó morzsát kell felszedni, feldolgozni, majd pár pillanat múlva eldobni, s újabbakkal frissíteni az egész halmazt. Ha tisztában vagyunk környezetünkkel, akkor már csak ennek kölcsönösségében kell reménykednünk. Ennek pedig nem lehet biztosabb, jele, mint a közlekedők egymás közti kommunikációja. Tapasztalatlanabb autósokban felmerülhet a kérdés, hogy mégis hogyan lehet kapcsolatba kerülni azokkal, akiket karosszéria zár el, s még a telefonszámuk sem ismert? Vannak lehetőségek.
Az autós számára ezek közül a legfontosabb a szabályoknak megfelelő haladás. Nem az, hogy adott esetben megy-e 50 helyett 53-mal, hanem, hogy mozgásával azt sugallja-e a többieknek, hogy tisztában van a leglényegesebb vezérfonalakkal, mint a jobbra tarts, az egyenrangú és/vagy alsóbbrendű utak találkozásánál követendő elsőbbségadási szabályok, a táblák és felfestések jelentései, és a közlekedési lámpák által diktált lehetőségek/korlátozások. Aki ezekhez képtelen alkalmazkodni - mindegy, hogy figyelmetlenségből, lustaságból vagy épp letojás okán - az kiírja magát a játékból. Monopolyban csalni egy dobásnál nem helyes gondolat, de senki sem hal bele, a közúti szabályok mellőzésével viszont könnyen válhatunk - nem BTK. kategória szerint - gyilkossá.
[BANNER type="1"] Valószínűleg azok is vétenek néha, akik amúgy folyamatosan szabályos közlekedésre törekednek. Túl sok a változó, lehetetlen mindig tökéletesen teljesíteni. Akik viszont mindig felül akarják írni a lefektetett kereteket, azok statisztikailag sokkal gyakrabban kerülnek, vagy sodornak másokat veszélybe. Pont ellenkező a helyzet azoknál, akik másokat is figyelembe véve próbálják átverekedni magukat a közlekedési dzsungelen. Tehát az első és legfontosabb kommunikációs csatorna a szabályoknak megfelelő közlekedés, mivel ezzel adjuk a többiek tudtára, hogy tudjuk, mit csinálunk, s számíthatnak arra, hogy egy felmerülő interakció esetén úgy fogunk viselkedni, ahogy az elvárható, s szükséges.
A következő lépcső a világítóberendezések tudatos használata, ami ne merüljön ki a világítás sötétedés utáni felkapcsolásában. Az is része, hogy országúton lekapcsoljuk a fényszórót, ha szembejönnek. De nappal is hasznát vehetjük, két rövid villantással jelezhetjük, hogy elsőbbséget adunk a másiknak. Sokan használják autópályán annak jelzésére is, hogy mennének gyorsabban, ez azonban nem szabályos, inkább egyezményes jelzés. Városban az indokolatlan fékezés is konfliktusforrás lehet, ezért ha kanyarodás, parkolás miatt fékezünk, tegyük mellé, sőt, inkább elé az irányjelzést, ebből a mögöttünk haladó rájön, nem bénázunk, hanem meghatározott céllal lassítunk. Az sem árt, ha ilyenkor - nem hirtelen - kicsit visszalassulunk a forgalom tempójához képest, s így tesszük ki az irányjelzőt, ez még világosabbá teszi, mit szeretnénk. Szándékainkkal kapcsolatban adjunk minél több jelzést a többieknek: több támpont egyenlő kevesebb támadási felülettel, s a jól informált autósok okosabban reagálhatnak a helyzetre. Hasonló a parkolóhelyekről való kiállás is, ha csak úgy kiugrunk, ne legyen meglepetés, ha ránk dudálnak, legyen energiánk rendesen körülnézni, kivárni a sorunkat, és ekkor is csak a megfelelő jelzések megtételével elindulni. Van egy sokakban kialakult nagyon rossz reflex, ami az előttünk haladó féklámpájának felvillanására adott automatikus fékezés: sokszor bőven elég lenne egy gázelvétel, kis motorfékezés, a láncban féket taposó, s egymás mögött különböző intenzitással lassuló autók széttördelik a haladás ritmusát. Ettől még persze figyeljük a féklámpákat, de azt is, hogy valóban lassul-e a pirosat villantó autó, vagy csak automatikus reakcióról van szó.

Mindezek a jelek a tempó növekedésével egyenes arányban egyre fontosabbá válnak, úgyhogy autópályán még lényegesebb, hogy ne mulasszunk. Legyen erőnk előzés előtt és előzés után is indexelni a megfelelő irányban. Ha gyorsan megyünk, tegyük azt, de pusztán sebességünk felsőbbsége révén nincs jogunk senkit letolni az útról. Ezért akármennyire is sietnénk, ne álljunk be túl szorosan, fényszórót villogtatva a belső sávban előttünk haladó lökhárítójára: ez is egyfajta kommunikáció, de inkább várjuk ki míg észrevesz. Cserébe persze az is elvárható lenne, hogy senki se felejtse magát 100-zal a belső sávban, s ha végre észleli, hogy mást akadályoz, ne önkéntes rendőrködjön, hanem engedje szépen útjára. Egy-két villantás a fényszóróval még elfogadható figyelemfelkeltés, folyamatos tolás öt centiről tahóság, s igen veszélyes is.
Városban a lassabb tempó miatt szélesebb tárházból válogathatunk. Legyen az alapelv az, hogy a nagyobb vigyáz a kisebbre, ezért óvjuk a nálunk sérülékenyebb, kétkerekű, kétlábú közlekedőket. Ne fájjon nagy ívben, irányjelzéssel kikerülni a bringást, zebrán elengedni a gyalogost, a sávban kicsit félrehúzódni, hogy helyet hagyjunk az érkező motorosnak: ők értékelni, mások pedig követni fogják a jó példát. Ennek a kölcsönösségnek más jelei is lesznek, előzékenységünket intéssel, biccentéssel, motorról láblengetéssel fogják megköszönni, az interaktív viselkedés nem csak praktikusan lesz kifizetődő. És még ennél direktebb jeleket is alkalmazhatunk. A gyalogosok/kerékpárosok valamint az autósok szemkontaktussal már egészen egyértelműen közölhetik egymással szándékaikat: a lökhárítóról nehezen fogjuk leolvasni, mire készül a másik, arca azonban árulkodó lehet - így azt is könnyebben észrevesszük, ha esetleg fogalma sincs jelenlétünkről. Ha megvan a kontakt, akkor már kézjeleket is bevethetünk, persze nem az egyenesre nyújtott középső ujjra gondolunk.
A lényeg, hogy tudjuk helyünket a forgalomban, és képesek legyünk ennek meglétéről vagy hiányáról meggyőződni közlekedőtársainkkal kapcsolatban is. Ha lehet, kommunikáljunk, ha viszont azt érezzük, hogy a másik erre nem vevő, akkor inkább óvakodjunk, ki tudja, mire készül. Nyugodtan lehetünk rosszhiszeműek: amíg nem léptünk kapcsolatba valakivel, inkább kezeljük bizalmatlanul, óvatosan, ebből senkinek sem eshet baja. És persze ne csak adjunk, hanem vegyünk is, hiszen a biztonságos közlekedés alapja a kölcsönösség.