Pár autó, amire 2013-ban felállt

Kéne valamelyik autó az idén próbáltakból? Főszerkesztőnk már feltette, s meg is válaszolta a kérdést - az ő józan módján. Most rajtam a sor, rajtam, akinek teljesen más a mércéje. Hiszen kizárólag azokért a kocsikért tudok őszintén lelkesedni, amiket jó, amiket igazán jó vezetni. Klasszikus értelemben.

[BANNER type="1"] Nyomdafestéket talán tűrve: számomra az a jó autó, amire feláll. Nekem. Mármint nem, gyakorlatilag nem, de virtuálisan igen, ha élhetek ilyen képzavarral. És praktikus, ugyanakkor unalmas egyterűkre, nem teljesítmény-, hanem zöldségorientált hibridekre, nem versenycélú, hanem ilyen-olyan polgári dízelekre nem áll fel. Az ezekben a napokban egy négyajtós Mazda3-mal gyűjtött tapasztalatok alapján a Skyactiv benzines technológiára sem. Impotens volnék? Nem hinném. Csak szeretek, imádok vezetni. Néha gyorsan, az autó és a magam határait keresve, de azért biztonságosan, ésszel. Ha úgy tetszik: józanul.
Mi szükséges ehhez, hogyan fest – szerintem – a vezetési élmény receptje? Benzinmotor. Lehetőleg több mint négyhengeres és pörgős szívó, ám a négyhengeres és pörgős turbó sem megvetendő. Kemény futómű, direkt kormány, pontos, gyors váltó (lehet automata is), erős fék. Hátsókerékhajtás, de nem feltétlen. Komoly hang minél több őszinte mechanikus zajjal, de a jól sikerült művi is elmegy. Kagylóülés minél lejjebb, tömeg minél lejjebb. És harmónia.
Nyilván nem mindegy, nekem sem az, hogy egy autó mennyit fogyaszt, mennyire halk, milyen kényelmes, elvisz-e problémamentesen A-ból B-be, s jól ki lehet-e belőle látni. Persze, fontos mindez, de hogy rajongani tudjak bármiért is, ezeknél több kell. Sokkal. És nem ár- és tömeg- és hibaforrásnövelő "modern" extrákból.
Emlékszem, tavaly a Chevrolet Camaro volt a győztesem. A nyersessége fogott meg, a stílusa, s a szívó V8. Szintén jó helyen, hátul hajtott még a másik kedvenc, a Toyota GT86. És idén volt dolgom hasonlóan remek szerkezetekkel? Volt.
A 2013-as kedvenc autóm a Ford Fiesta ST. Itt a tesztje videóstul. Imádtam, imádom most is. Akkor is, ha az ülésével, pláne az üléspozíciójával nem voltam maradéktalanul megelégedve. Akkor is, ha az akusztikai élményről Sound Symposer gondoskodott. Négy henger, alig 1,6 liter, rajta turbó, hajtás elöl, zéró sperr? Így is tetszett. Diszkókülsőstül, diszkóbelsőstül. Nem a ruha teszi. És még keveset is fogyasztott. Uszkve 6 milliós listaára manapság a megfizethető kategóriába sorolja. Tudom, nem nekünk megfizethető, de az autógyártók valamiért nem a magyar valóságot tartják a leglényegesebbnek.
Ezüstös a BMW M6 Coupé, bronzos a Mazda MX-5. Nem magyarázom, csak egy kicsit. Az M6 sok, a rajtautomatikája meg nevetséges. Az ára is. Az MX-5-be meg nem fér be a kutya, ha foglalt az anyósülés. Különdíj dukál az Octaviának a még nem tesztelt, de ralimód próbált RS és az 1.4 TSI Combi miatt – ha rajtam állna, a Skoda érdemelné meg leginkább az Év Autója 2014 címet, nem a Mazda3 vagy a többiek.
És még valami: ahogy az Octavia RS-sel, úgy a Maserati Quattroportéval és a GranTurismóval is csak egyszer randiztunk, viszont ezek a találkák mélyen beégtek. Ha rettenet gazdag lennék, egy Maseratim biztos lenne. És ott figyelne még egy BMW ActiveHybrid 7 is, nem vitás. A Mercedes SL 63 AMG is kéne. Vagy nem, mert ha már ennyire drága holmikra költeném a pénzt, mint amilyen szörnyű drágák, 30-60 milliósak az említettek, akkor azok raliautók, pályagépek lennének kibelezve, becsövezve, szervizháttérrel. És fiatal pilótatehetséggel, akár többel is, akiknek lehetne egyengetni a karrierjét. És néha én is meghajtanám az autókat. És megtanulnék rendesen vezetni, az volna a szép.