Prémiumautó? Olcsón? Renault Mégane Limousine használtteszt

Prémiumautó? Nem, annak semmiképp nem mondható egy Renault, pláne egy előző szériás Mégane, prémiumos azonban lehet. A Renault eleve abban nagyon nagy, hogy igen finom csomagolásban tudja adni tucatautóit is. És ebben különösen jó volt a kompakt kategóriában 5 csillagos utasvédelmet és kulcs nélküli nyitást, illetve indítást is elsőként hozó, három- és ötajtósként 2002-ben debütált, 2003-ban kombival és Limousine nevű szedánnal bővült, Év Autójának is választott széria. Hogy a megbízhatósága, a megbízhatóságáról kialakult kép milyen, az legyen egy másik cikk témája, most pedig egy „facelift”, azaz frissítés utáni, 2007-es, akkori csúcsverziónak számító, dízel, automata, bőrüléses, panorámatetős négyajtóssal mutatjuk, hogy ha prémiumautó nem is, prémiumos mindenképp lehetett a mára a márka hazai bestsellerévé avanzsált Fluence által leváltott széria.[BANNER type="1"]
De még mielőtt az autóra térnénk, kezdjük tulajdonosával, aki első saját autójaként vásárolta - igen, lehet némi párhuzam a múlt héten „Elsőnek több mint jó” címmel megjelent Mégane I használtteszttel, de a történet nem csak abban különbözik, hogy itt egy annál jóval drágább, viszont még mindig megfizethető, és persze jóval finomabb autó a főszereplő. Ugyanis gazdája, már a vásárlás előtt Renault-os lett. Első uszkve százezer kilométerét a családja által valaha újonnan vett Thalia 1.4 16V-vel tekerte le. Noha rutinszerűen cserélte a gyújtótrafókat, elégedett volt az autóval, s a boldogan lefutott kilométerek miatt autókereséskor a Renault + dízel + automata preferenciával vallatta rendszeresen a Használtautó.hu adatbázisát - közel egy éven keresztül.
Amikor a gép kiadta a 6 éves, 55 ezer kilométert futott, hazai első forgalomba helyezésű, második tulaj által hirdetett, vezetett szervizkönyves Mégane Limousine-t, már kezdett gyulladni a tűz, amiből a személyes találkozás, illetve a szakszervizes átvizsgálás után szerelem lett. Az eleve a legmagasabbnak számító, s a konkurensekhez képest is igen gazdag Privilége ellátmányon felül ugyanis igen jól felszereltette autóját az első tulaj: világos bőrkárpit, nyitható panorámatető, xenon fényszóró, ülésfűtés és navigáció is van benne. A felnik pedig szerencsére „csak” a Privilége 16 colosai. Tényleg jó kombináció.
Az ugye megvan, hogy a Limousine (és persze a Grandtour is) 6,1 cm-rel nagyobb tengelytávú, mint az ötajtós Berline és a háromajtós Coupé? A hátsó helykínálat tehát eléggé rendben van - persze négy felnőttnek, aki többre vágyik, az legalább Scénicet, de még inkább Grand Scénicet válasszon! A kétszínű, bőrös utastér finom, a tavaly nyáron 55 ezer kilométerrel vásárolt, mostanra 85 ezret futott autóban a bőr töredezése még csak a sofőr ülésénél jelent meg. Bár a bőrkormány "bőr jellegű" huzata hártyavékony, még egyben van, az ajtóbehúzón viszont látszik, hogy női autó volt.
Most egyáltalán nem az, inkább fanatikus tulajdonosé, s ez csak hálás lehet a jövőre nézve, ugyanis gazdája még sokáig meg kívánja tartani. Élvezi fényűző ellátmányát, hogy a panorámatető nyitható és szélmentes időben autópályán sem zajos, hogy a xenon fényszóró elég erős, hogy a navigáció frissítve egészen pontos, a legújabb utcákat is ismeri, s maga a Mégane is bejön neki. Nem bánja, hogy a szedán nem is kapta meg a 2,0 literes, már láncos dCi-t (miként a Scénic), én azért megjegyzem, hogy annak a hatfokozatú automatája sokkal finomabb. Ezt egy kicsit meg kell tanulni vezetni, van olyan fordulattartomány (alul), ahol kissé rántva kapcsol. Viszont az autópályás 130 km/óra ezzel is 2700 1/perc körül futható, a fogyasztás akkor is 6,5 l/100 km alatt marad, országúton egy literrel kevesebbel, városban annyival többel kell számolni. Ebben nincs nagy különbség a 2,0 litereshez mérten. Az persze érezhetően izmosabb (130 LE, 300 Nm vs. 150 LE, 340 Nm) és tartósabbnak is mondják. Nagyon persze nem kell aggódni, 150-200 ezer kilométer még ebben is vígan lehet, s az azért nem mindegy, hogy abba (automata váltóval) 8,2, ebben 4,7 liter olaj kell. Ebbe ráadásul csak 30 ezer kilométerenként, a korábban próbált 2.0 dCi Automata Scénic (használtteszt róla itt) meg 15 ezer kilométerenként kéri a cserét. Egyértelmű, hogy utóbbi a szimpatikusabb, de a részecskeszűrő miatt előírt RN 720-as szabványú kenőanyag nem olcsó. Igen, részecskeszűrő ebben is van, elvileg gondozásmentes, teljes élettartamot kiszolgáló. Ebben az autóban viszont már cserélték, még az első tulaj, 40 ezer kilométernél. Lehet köpködni, hogy lám, ilyen egy Renault, ám nyugalom, nem történt semmi egyéb, mint az, hogy a tulaj nem a használati módhoz illő modellt vásárolta, a vidéki kisvárosban használt autó, nemhogy részecskeszűrőt regenerálni, rendesen bemelegedni sem nagyon tudott. Aztán jött a hiba, a szervizben felvilágosították, s autóját le is cserélte, beleszeretett egy hölgy, aki aztán belátta, túl nagy neki a 4,5 méteres Limousine. Ezek a lépcsők kellettek ahhoz, hogy mostani gazdája újkori árának nagyjából a negyedéért tudja megvenni hatévesen, vezetett szervizkönyvvel igazolt kevés kilométerrel.
És milyen most az újonnan prémiumos Mégane? Tényleg még ma is finom. Az utastér 85 ezer kilométerrel újszerűnek mondható, a csomagtér abszolút makulátlan. A futómű még nem lóg, halk koppanás nagyritkán hallható belőle, a kormányzás rendben van, miként a fékrendszer is, persze meg kell jegyezni, a motorféket nem adó automata miatt már betéteket és tárcsákat is kellett cserélni (a kuplungmentes kényelemre szavazóknak számolniuk kell a fokozott kopással). Mai dízelekhez mérten az 1.9 dCi nem a legfinomabb járású, korában a jó középmezőnybe számított. Hangosabb, mint az 1.5 dCi, talán halkabb, mint a láncos 2.0 dCi – automatával ez volt az egyetlen gázolajos a négyajtós Mégane-ban. A Mégane-tól megszokottan kényelmes az elvével sablon, hangolásával komfortos, elöl MacPherson, hátul csatolt lengőkaros futómű, s az 520 literes, üléshajtással szűk átjáróval bővíthető, ám síalagutat sajnos nem adó csomagtér is jó utazóautóvá teszi a Mégane-t. Tulajdonosa sokat is megy vele, szereti, karbantartja, hidegen nem hajtja, hajtás után hűlni hagyja.
Kemény alkuval alakult tavaly nyáron a vételár, s az eléggé kedvező lett: 1,85 millió forintért lehetett megkaparintani a fullos Mégane-t. A kevés kilométer jó állapotot adott ugyan, de a karbantartásra azért kellett költeni, időszerű volt a vezérműszíj cseréje, vízpumpával és egy komplett karbantartással, új fékolajjal 167 440 forint volt a „nagyszerviz”, azóta volt egy újabb revízió 40 ezerért, nem tervezett karbantartásként egy fűtéscső cseréje figyelt be 27 ezerért. Meg még kellett két garnitúra gumi, a télihez csak a játék kedvéért külön 16 colos (ráncfelvarrás előtti, szintén Privilége) alufelnikkel. Összességében így is ráment a lealkudott 500 ezer forint az autóra, ám még így is nagyon jó vétel volt. Másik márkától nemigen lehetett volna ilyen kaliberű autót találni. Mert a legtöbbek szemében ez csak egy „ócska francia”, a tulajdonosa szerint pedig semmivel sem rosszabb, talán még jobb is, mint a legtöbb konkurens, csak a karbantartást nem szabad elspórolni. Én vele értek egyet. És ti?