Se nem régi, se nem új: ezek az álomautóim

Ugye ismerik az érzést, a már függőségnek is mondható érzést, amikor valójában semmi szükségünk egy új autóra, mégis rendszeresen nézegetünk másik használtat? Van egy, kiszolgál. Lehetne jobb, de persze sokkalta több pénzünk nincs egy autóra, fölösleges lenne még többet egy négykerekűben tárolni, és mind többet veszíteni a járgányon. Amikor az ember teljes mértékben tisztában van azzal, hogy az autóváltás mindenképp rizikós és már csak a bürokratikus költségek miatt is sokba kerül? Mégis újra és újra a Használtautó.hu, a mobile.de és egyéb használtautó-hirdetési oldalakon köt ki, hogy kedvenc típusa, típusainak listáit nézze, hogy került-e fel valami érdekes ajánlat, leáraztak-e egyet? Igen, ez olykor lappangva, olykor kiújulva bennem is jelen van. El tudja nyomni egy autóvásárlás, el tudja nyomni, ha sok a munka, és semmi idő nem jut egy kis kóbor böngészésre. Viszont pillanatok alatt ki is tud újulni.
Kiújulás esetén pedig jön a böngészés, jön az extázis, ha találok egy jó példányt. Jöhet a leinformálás, a matekozás, hogy váltsak-e vagy ne váltsak. Jöhet a családi vita, hogy mekkora butaság lenne már megint autót venni. És tényleg, és jön a beismerés, majd az újabb agyalás. Itt egy érdekes autó, nincs egy ismerős, akinek épp ilyenre lenne szüksége? Hiszen ez egy jó sorozat - legalábbis szerintem, magam sem véletlenül nézegetem. És mi is ez? Mivel tudok ilyen szinten lenni, mint például ifjú kollégánk, Hollósy Balázs, akinél a W201-es, azaz a 190-es Merci Az Autó? [BANNER type="1"] Nálam két ilyen sorozat is van, amit újra és újra meg tudok nézni, hogy nincs-e belőle egy jó ajánlat. Az egyik esetemben nem meglepő módon a Renault Grand Scénic, amelyből tavaly vettem egy 1.5 dCi-t (103 LE, 240 Nm), ami azóta is remekül szolgál, de az automata váltót hiányolom belőle. A Scénic II esetén dízelből ugyebár csak az 1.9 dCi és a 2.0 dCi kapott automatát, előbbié még 4, utóbbié 6 fokozatú volt, ráadásul egy 150 lóerős, 340 Nm nyomatékú, már láncos vezérlésű motorhoz társítva. És idén januárban találtam is egy ilyet, alig 500 euróval, azaz 10 százalékkal került többe, mint az enyém, amit két hónappal korábban vásároltam, s amire addigra azért egy nagyobb kalap pénzt ráköltöttem, hiszen megcsináltattam rajta a nagyszervizt, rakattam bele első-hátsó parkolóradart, ami fölöslegesnek tűnhet, de szűk városi helyeken azért nagyon jól tud jönni és persze megvettem rá egy új gumigarnitúrát is.
Ment a matekozás - forgatókönyv szerint, de egyszerűsítette a meccset, hogy egy ismerős épp ilyen autót akart venni, mindenképp automatát és egyterűt, s a Scénic is tetszett neki, hát segítettem megvenni. Még a saját autómnál is jobb bőrben lévő, full sérülésmentes kocsi volt, illetve ma is az, panorámatetővel, gyári navigációval, hétülésesen, a nagydízellel és automatával, meg persze az én autóménál érezhetően nagyobb fogyasztással. Nem bánom, hogy nem az enyém lett, de ha a kettő közül választhattam volna, biztosan mellette tettem volna le a voksomat, bár a nagyobb motor miatti több mint háromszoros regadó azért nagyon fájó lett volna rá. Ezért aztán, ha rám jön a használtautó-keresési láz, nem is elsősorban ezt a szériát nézem, hanem már a Scénic III-at, amelynél az 1.5 dCi kínálatában megjelent a kettős kuplungos EDC automata váltó. Mégane Grandtourban hosszabb távon is próbáltam. Teljesen jó, még a kézi váltósnál is szerényebb fogyasztást ígérő nyomatékosztó. Ami pedig még fontosabb: a szerviztapasztalatok szerint is jó. Egyetlen probléma van vele: nincs 2-3 évnél idősebb ilyen példány. Ennek ellenére vannak persze 150 ezer kilométert futottak is. Bizony, Nyugat-Európában, ahogyan azt láttuk nemrégiben egy Lagunánál is, simán futnak ennyit 2-3 év alatt az autók. Viszont most még a valaha sérült példányok ára sincs nagyon 10 ezer euró alatt, persze egyet-egyet meg lehet csípni. Ez viszont sok, nagyon sok. Várnom kell, majd 5-6 évesen remélhetőleg találok belőle egy szimpatikus példányt, az 5-8 ezer euró közötti ársávban is.
Addig pedig két utat látok magam előtt: kihúzom a kéziváltós Scénic II-vel, ami mellett természetesen nem ritkán ülök tesztautókban is, sőt, szívesen szállok fel a kötöttpályás tömegközlekedési eszközökre, nincs bajom a villamossal és a metrót is remek alternatívának tartom az autózással szemben, sőt két-három megállónyit gond nélkül el is sétálok villámlépteimmel. Igazából minél nagyobb motorú autó, minél nagyobb dízel van éppen nálam, annál kevésbé szívesen indítom azt be. Persze van, hogy be kell, még rövid távra is. Mert nem csak az irodába kell eljutni, hanem napközben is ide-oda el kell ugrani, mert este be kell vásárolni, mert a gyereket orvoshoz kell vinni, vagy mert egyéb rohangászni való akad. És az ilyen rövidtávú, gyakran sok csoszogással járó városi autózásoknál szoktam morfondírozni a dugóban, hogy milyen jó lenne egy villanyautó, vagy legalább egy hibrid. Előbbi ma még elérhetetlen, utóbbi azonban egyre kevésbé az.
Logikusan az a modell kerül monitoromra időről időre, aminek a vásárlásán tavalyi autócserémkor is gondolkodtam. Ez pedig a Prius II. Érdekes, hogy míg a Scénic-árak alig estek az elmúlt egy év alatt, a Prius esetén sokkal mérsékeltebbek lettek azok. Ma már 1,5 millió forint környékéről indulnak itthon és átszámítva Európa egyéb részein is. Ráadásul szerény rá a regadó, a TÜV szerint korcsoportja legmegbízhatóbb autója, egy bécsi taxis pedig épp most bizonyította, hogy egymillió kilométer meg sem kottyan neki. És ez ugyebár egy olyan autó, amiben nem fáj minden egyes elindulás, hogy vajon mennyivel rövidítettük a kuplung vagy a kettős tömegű lendkerék életét, hiszen egyik sincs benne. Lámpánál nem pöfögi az üzemanyagot és apasztja pénztárcánkat, hiszen stop-startos, s még a piroshoz gurulva is visszatermel egy kis áramot, városi fogyasztása is könnyedén 5 liter környékén vagy akár alatta tartható.
Ugyanakkor egyetlen autónak számomra és családom számára mérete miatt a Prius biztosan nem lenne megfelelő. Az pedig sanszos, hogy a Scénic mellé még akkor is luxus lenne fenntartani még egy autót, ha azzal abban számos alkatrészcserét odázni tudnék. Marad így a józanodás és az időnkénti visszaesés: vajon van épp olyan olcsó példány, ami mégis boríthatná a korábbi érvrendszereket?
Ez van, ugye ismerik a mondást, hogy bármilyen szer függői sosem szoknak le, legfeljebb a "szer" nélkül élnek. A szer pedig nálam a Használtautó.hu, illetve annak külföldi megfelelői. Tegye fel a kezét, aki hasonló kórban szenved, és írja meg nyugodtan, hogy ő mely modell kapcsán jár hasonló cipőben! És ne azon vitázzunk, hogy mekkora butaság Scénicet vagy Priust imádni. Nekem, nyilván nem szerény szubjektivitással is ezek a kedvenceim. Lehet egyetérteni, és persze bármilyen egyéb autót szeretni és keresni! Jó böngészést!