255 ezer km után is jó - Renault Clio használtan

Egy új autó beszerzése a legtöbb család életében jelentős lépés, pláne, ha az az első újonnan vásárolt. Nincs ez másként a frissen indult vállalkozásoknál sem, ezek esetében az új autó vásárlása legtöbbször duplán ünnep, hiszen rendszerint sikeres év, vagy évek állnak mögötte. Így volt ez 2003-ban a Használtautó.hu csapatánál is, amikor a cég megvette első új autóját, a Renault Clio Societe 1.5 dCi Business-t. Azóta persze már jó néhány frissebb gép is került a flottába, de a Clio maradt. Zavarmentesen tette a dolgát, az üzletkötőket és a kereskedőkhöz kihelyezendő ponyvákat szerény fogyasztással vitte, idővel utólagos, Diavia autóklíma is került bele, egészen idén év elejéig napi használatban szolgált, azóta viszont csak tartalékautó. Mivel akkuja időnként lemerül, s ha behúzva marad a kézifékje, akkor az a hosszú állásban be is rohad, egyértelműen nem tesz jót neki a parkolópálya. A legutóbbi értekezleten döntés született: hamarosan eladjuk. Ekkor persze még lecsaptam rá, egy használttesztre elkérném a komolyabb meghibásodást eddig nem mutató, csupán a kötelező szervizekre hordott Cliót.
Néhányan furcsán néztek rám, hogy mégis mit akarok a kollégák zöme által már erősen lesajnált, a céget tisztességesen kiszolgált géptől, de természetesen nem volt akadálya, hogy néhány napra magamhoz vegyem a kétüléses, lemezelt farú járgányt. Elsőre sem volt kellemetlen, és mint minden autónál, a mosás és a takarítás nagyon sokat dobott rajta, innentől kezdve kifejezetten mosolyfakasztó volt rápillantani. Lemezein sehol egy rozsdapörsenés, egy-egy nagyon apró karc csak a műanyag lökhárítókon látható - szokatlan, hogy haszonjármű kivitel létére ezek is fényezettek. Talán ennek is köszönhető, hogy a tiszta autó nem is mutat rosszul. A használat nyomai persze felfedezhetők, bő 250 ezer kilométer alatt például kijutott néhány kavicsfelverődés a gépháztetőre és hasonló okból a szélvédőt is kellett már cserélni. A leginkább vénnek tűnő elemek egyértelműen a plexiburájú fényszórók, ezek bizony alaposan bemattultak a napfénytől és a porszemcsék csiszolásától. Ha nagyon fanyalogni akarunk még a külsőn, említhetők a kissé rozsdásodó acélfelnik - némi csiszolópapír és festékspray segíthetne rajtuk, de nyugodtan rájuk lehetne dobni egy-egy dísztárcsát is, nem kell attól félni, hogy elporladnának a kerekek.
Noha a külsőnél picit jobban mutatja az elmúlt éveket és a legyűrt kilométereket a Clio beltere, itt sem rossz a hangulat. A puha, szivacsos plasztik karimájú kormánykerék nem csak a tekergetéstől, középső részén az UV-tól is foltos. Utóbbi apró szépséghiba, ám fontosabb, hogy a magasságszabályzás ugyanúgy funkcionál ma, mint az összes kezelőszerv. Még az index, illetve a gyakorta tekergetett fényszóró-kapcsoló sem érződik kopottnak. A műszerfal világítása is teszi a dolgát, s a motorolaj szintjét mutató digitális műszer is jelez. Az utastér csendes, nem rázódott szét a műszerfal, a kárpitok sem nyöszörögnek, rossz úton haladva egyedül a haszonjármű-kivitelre jellemző raktér-elválasztó nyiszog kissé.
A csendes és egyben lévő beltér nyilván annak köszönhető, hogy a Renault, Dacia, Nissan temérdek mai modelljében is megtalálható 1,5 literes dCi turbódízel ma is egészen egyenletesen jár. Van persze némi alapjárati rezonancia, de ez itt sokkal inkább megbocsájtható, mint egy, a cikkben szereplő, mintegy félmillió forintos Clio árának akár tízszeresét kitevő modellben. A kis dízel egyébként nem csak járásával, vezethetőségével is imádni való, 160 Newtonméteres nyomatékát 2000/perc fordulaton hozza, de ami fontosabb: alapjáraton is van annyi, hogy emelkedőn sem gond kuplungcsúsztatás nélkül indulni. Erősen él még bennem az emlék, a Clio II-esek váltói a dízelmotorok esetében a benzinesekénél sokkal jobb kapcsolhatóságúak voltak, s ez még ennél a sokat futott példánynál is érezhető, habár a fokozatok határolása ma már nem kellően hangsúlyos: négyes helyett könnyű kettest, vagy ötös helyet hármast találni. Ezt leszámítva városban egészen élvezetesen vezethető a Clio, a lámpáktól elindulás még két személlyel, némi csomaggal sem kunszt, igaz, a teljes, mintegy 600 kilogrammos terhelhetőséget nem próbáltam.[BANNER type="1"]
Noha a 65 lóerős dízel Clio elsősorban városi szaladgálásra termett, autópályán is jól használható. Azt persze érdemes a sofőrök fejébe vésni, hogy a 160 km/órás végsebesség inkább csak elvi, autópályán a 110 km/óra a kellemes utazótempó. A 15 másodperces 100 km/órára gyorsulás eleve kimért vezetésre tanít, az előzéseket tervezni kell. Ha viszont valaki elfogadja, hogy tartósan nem hajszolja az említett 110 km/óra fölé a Cliót, akkor az ott 2600 1/perc főtengelyfordulattal ketyegő dCi konstansan 5 l/100 km alatti fogyasztási értéket produkál - még a mi koros gépünkben is. A gyári értékek egyébként országúton/városban/vegyes üzemben 5,4/3,7/4,3 l/100 km, a szén-dioxid emisszió 115 gramm/kilométer - és 8 éves kocsiról beszélünk! Be kell valljam meglepett, hogy ma is gond nélkül hoz 1000 km/feletti hatótávot 50 literes tankjával a sokat látott gép. Olajat persze már fogyaszt, ám jóval a gyári normák alatt. Talán a fékrendszer az a pont, amely nem túl acélos - a közel fél évet parkolt kocsinak lehet, hogy mindössze a gyakoribb használatra lenne szüksége, ám még amennyiben a betéteket, vagy akár az első tárcsákat cserélni kell, az alkatrészköltség akkor is megúszható 20 ezer forint környékén.
A 255 ezer kilométert futott Renault Clio egyrészt korrekt állapotával, másrészt vezethetőségével, kényelmes üléseivel és futóművével is bőven szerethető. Ésszel hajtva autópályán sem vészesen zajos, a dobozos kivitelben persze picit túlzó a hátsó kerekek gördülési zaja (ez ebben a kategóriában egyébként csaknem általános), de amúgy egészen korrekt a gép. Nem csupán az "olcsón elvisz bárhová" kategóriában említhető, még ma is egészen egyben van, ugyanakkor klímájával, központi zárjával, 4 (az utas oldalán kikapcsolható) légzsákjával, távirányítós központi zárjával minden lényeges extrát megad. És ez még nem minden, olyan apró figyelmességek is felfedezhetők benne, mint a folyamatos törlésre kapcsolt ablaktörlő sebességérzékelő-reléje (a lámpához megállva automatikusan vált szakaszosra, majd elinduláskor vissza), vagy a szervizesedékesség-jelző.
Hogy ne maradjon válasz nélkül a cikk elején feltett kérdés: igenis szerethető a már sokat látott melós. A zömében egyedül autózók, vagy a kezdő vállalkozások számára egyaránt ajánlom a típust, hiszen fél millió forint környékén már viszonylag bő a kínálat az adózásilag is kedvező haszon-kivitelből.