Pontosan 60 évvel ezelőtti, 1953-as döntés alapján született a Renault Estafette, hogy legyen a francia iparosoknak, szolgáltatóknak egy mindenre bevethető, praktikus furgonja. A haszonjármű alapú egyterűek, illetve a személyszállító furgonok őse,
a fotón legutolsó verziójával

Renault Estafette? Az meg mi a fene? Kérdezheti legtöbb olvasónk, s bevallom, a mindenkinél azonnali mosolyt varázsoló furgont első találkozásunkig magam sem ismertem. Még jó, hogy a modellnév a nem egész 4,5 méter hosszú furgon oldalára van írva. A fényezés egyébként a korabeli Dakar szervizcsapaté, az arányok pedig már rögtön mókássá teszik az Estafette-et. Amiről tudni érdemes, hogy ilyen színben gyárilag nem készült, ugyanis mindössze négy, szürke, kék, sárga és narancssárga színben volt elérhető.

Két első, hátsó és jobboldali tolóajtajával négyajtós, még akkor is, ha a hátsó ajtó három szárnyú: először az üveget kell nyitni felfelé, utána tárható ki a két alsó rész

Az egészen pontosan 4,47 méteres hosszhoz 1,78 méteres szélesség és még az alacsony tetővel is 1,98 méteres magasság társul. Készült platós és ponyvás, hagyományos és magasított, műanyagkalapos furgon és személyszállító, már-már lakóautó is belőle. Az általunk próbált példány utóbbi, az Estafette-kínálat csúcsa, bár az újjáépített autó alapját egy raktárnak használt magastetős adta, ami persze a műanyag és a fém közé szivárgó nedvesség miatt nagyjából teljesen szétrozsdásodott az évek során. Így aztán a fotókon látható gyönyörű állapothoz egy másik autóra is szükség volt, meg persze még temérdek innen-onnan összevadászott, feltúrt, márkaklubboktól beszerzett vagy akár egyedileg újragyártatott alkatrészre, valamint két év kitartó munkájára is. Utóbbi zömét a saját maga számára már sokadik veteránautóját felújító, pontosabban újraépítő Tóth Zoltán, vagyis maga a tulajdonos végezte. Zoltán Balatonvilágos, nem csak autókat, hanem minden egyéb motorral hajtott, illetve kerekeken gördülő eszközét is javító mestereként, meg persze türelmes emberként ismert, az ugyanis nagymértékben kell a veteránozáshoz, s főként egy itthon alig ismert, nem létező modell restaurálásához.

Fagylaltot, pékárut árulni, vagy akár strandra járni is kiváló

A végeredmény viszont magáért beszél, s nekünk duplán vérezhet a szívünk, nem csak a gyönyörű autóért, hanem főként azért, hogy Franciaországban már 1959-től vehetett ilyet bárki, s az Esatefette-t vették is szép számmal, összességében több mint félmillió példány talált belőle gazdára. Az 1953-tól, azaz kereken 60 évvel ezelőtt fejleszteni kezdett modell 1956-ban kezdhette meg közúti tesztjeit, 1958-ban mutatkozott be, a vevőkhöz pedig 1959-től került. Kedvelték a kisiparosok is, de készült belőle mentőautó is, a legtöbb példányt pedig a francia telefontársaság vásárolta. Létezett belőle 8 fős változat is, s legfőbb báját variálhatósága adta. Csővázas, viszonylag könnyen ki-berakható hátsó ülések, ággyá alakítható, alsó részében szekrényt rejtő hátsó pad egyaránt szerepelhetett, s képeinken épp egy ilyen, lakóautónak is bevethető verzió látható. Ez mai papírja szerint is nyolcszemélyes, elöl két (gyári kárpitozású), automata csévélős övekkel szerelt ülés, hátul két 3-3 személyes pad viheti az utazókat, s annak egyik háttámláját lehajtva méretes franciaágyat kapunk. És akkor még ott van a hátratolható vászon poliészter tető, s a sofőrülés mögé tűzhető napernyő, amivel ma is bármelyik kempingben sztárokká válhatunk. [BANNER type="1"]

Akár nyolcan is utazhatunk benne, de még alvásra is alkalmas

De az Estafette-nek nem csak variálhatósága, műszakisága is különleges. Ez volt ugyanis a Renault első fronthajtású modellje, kezdetben a Fiat 500 konkurens Dauphine 845 köbcentiméteres motorja került orrába. Azt megfordítva és a két első ülés közé, az utastérből szerelhetően és gyakorlatilag hangszigetelés nélkül építették be. A megoldás előnye például, hogy hátul alacsony a padló, kap menetszelet a motor, illetve a hűtőcsöveket sem kellett hátravezetni, s a teherhordó súlyelosztásán is sokat dob, hogy elöl a motor. A szerelhetőségen javítandó az önhordó, de alul létravázzal erősített karosszéria alól az első futómű és a meghajtóegység, valamint a hátsó futómű is viszonylag egyben kiemelhető. A legelső, 32 lóerős Estafette 600 kg terhelhetőségű volt, s praktikussága miatt a főkonstruktőr Guy Grosset-Grange gyermeke nem csak népszerű lett, hamarosan a Renault személyautóinál is terjeszteni kezdte az orrmotor, elsőkerékhajtás képletet.

Praktikus, ahogyan az egy Renault esetében megszokott: az ülés alatti láda szerszámok vagy akár az ágynemű tárolására is alkalmas, a könnyebb plédek vagy akár a nedves törölközők a tető alatti hálóra is tehetők

A viszonylag sokáig, Franciaországban egészen 1980-ig (a Trafic bevezetéséig), azaz 31 éven keresztül, Mexikóban 1985-ig gyártott Estafette természetesen fejlődött az évek során. 1963-ban 1,1, majd 1968-ban 1,3 literes, 54 lóerős motort kapott. Az általunk próbált, és egyben minden bizonnyal az ország egyetlen példánya már ilyen, hiszen 1971-es. És így sem rakéta, bár mozgása, mozgatása a mai autókéhoz mérten furcsa. A nem egész 1 tonnás autót (csak a sofőrrel, illetve az ezúttal „kocsikísérő” tulajdonos-építővel terhelve) egészen könnyedén viszi az 54 lóerős, gyakorlatilag a fülkébe építettsége miatt jól hallható motor. A kormány még rásegítés nélküli, de áttétele miatt egészen könnyedén tekerhető, a fék már szervós, de hiába nyomkodjuk könnyedén a pedált, elöl-hátul dobfékes, azaz nem túlzottan acélos a rendszer. A váltó pedig könnyedén, de gondolkodást igénylően kapcsolható, fokozatosztása ugyanis fordított: bal lent az egyes, fent a kettes, jobb lent a hármas, fent a négyes. A reflektor lábbal kapcsolható, ami persze semmiség ahhoz képest, hogy az autó orrában, az első tengely előtt ülünk. A 10,8 méteres fordulókör kisebbnek is tűnik a valósnál, a függőleges orr- és hátfallal pedig a világ legegyszerűbb dolgának tűnik a manőverezés.

Néhányszor már lement rajta a nap, a volánnál újjáépítője, Tóth Zoltán

Városban és rövidebb távokon országúton valóban buli az Estafette, s arra ma is mindennél alkalmasabb lenne, amire hőskorában is sokan használták: mobil boltnak. Megjelenése ugyanis feltűnő, így önmagában is reklám. Amire viszont kevéssé, pontosabban csak erős kompromisszummal jó, az a hosszú távú utazás. A gyári végsebesség 90 km/óra, nekem 80 km/óráig volt szívem hajszolni az ott már szinte üveghangon forgó motort, s az is biztos, hogy ott már legalább 10 literes a fogyasztás. Az akkumulátorhoz hasonlóan a kedvező súlyelosztás érdekében hátra vitt üzemanyagtank pedig mindössze 37 literes. Nincs mese, az Estafette-tel legalább 350 kilométerenként tankolni kell. Persze kit zavar ez, amikor eredetileg faluról falura járásra vagy ezen verziójával a Riviéra egyik strandjáról a másikra vonulásra lett tervezve? Ezekre pedig ma is felettébb alkalmas lenne, aki pedig csapatos hosszútávfutót keres, az vegyen mostani Traficot, ami a Renault minden kedvezményével együtt 5,39 millió forinttól megkapható, csúcsverziójával 9,6 millió forint. Annyiért egyébként ez az Estafette is elvihető, használójának jó eséllyel bármely új autóénál nagyobb népszerűséget adva.

Ez volt az első fronthajtású Renault. Íme az Estafette