Október a szem egészségének a hónapja, s míg kampányok sora hívja fel a figyelmünket a látásvizsgálatok fontosságára, addig a vak és gyengénlátó diákok megmutatták, ők hogyan „látják” a világot. A kicsik óvodás kortól a végzősökig egy tájékozódási és közlekedési versenyen vettek részt, amelyet idén hetedik alkalommal írtak ki a Budapesti Rendőrfőkapitányság Közlekedésbiztonsági Főosztályával és a Fővárosi Közlekedésbiztonsági Társasággal közösen. A tájékozódás és közlekedés tanítás célja persze nem csupán játék, hanem egy minél nagyobb területet átfogó, biztonságos, önálló közlekedés képességének kialakítása, amely később lehetőséget teremt majd az önálló életvezetésre vagy a teljesebb társadalmi beilleszkedésre.

Most tanáraik óvták, figyelték a kis versenyzők minden mozdulatát

Ennek megfelelően számot adtak közlekedési ismereteikről, s egy meghatározott útvonalat jártak be: életkortól és az egyéni képességektől függően ki-ki az iskolán belül vagy annak környékén. Az egyik csapat egy néhány utcányira várakozó buszt kellett megtaláljon, s arra felszálljon, egy másik pedig két megállót ment egy menetrend szerint közlekedő trolival, majd vissza az iskoláig. Mindeközben tanáraik óvó szeme vigyázta őket, de ha mindent jól csináltak, nem szóltak hozzájuk. Azok, akik végeztek a versenyen, különböző autókkal (rendőrautóval, tűzoltóautóval vagy egy igazi versenyautóval) ismerkedhettek az iskola udvarán és azt is kipróbálhatták, milyen vakvezető kutyával sétálni.

Tűzoltók és katonák sajnos már nem lehetnek, de nagyon élvezték a bemutatót

Belépve az ajtón lassítottam a lépteimen, s első gondolatom az volt, milyen csodálatos ez az épület. Kár, hogy az itt tanulók zöme nem láthatja! Elindult a sajtótájékoztató, a kicsik körülöttünk ültek, ólomüveg ablakokon áramlott be a fény a magas terembe, s az orgonák szinte emberi kéz érintése nélkül is zenéltek, az idomított ebek vezényszóra „köszöntek”. Egy mellettem ülő helye kislány majd elolvadt Dió kutya a mi sorunkba átlógó farkától, amelyet az még mindig hihetetlen ütemben csóvált, s közben a kis kezeivel megpaskolta. Csendben megállapította, nehogy leszidják érte, hogy ez bizony a Dió, mert a másik vendégségbe érkezett kutyának, akit korábban simogatott, másmilyen tapintású a szőre. Az ilyen apró kis gyermeki pajkosságok ellenére feszült volt a figyelem, látszott, hogy nagyon izgultak az indulók!

Ágnes látássérültként ad praktikus tanácsokat az akadálymentesítésre

Később, amikor Fodor Ágnessel, a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületének elnökével beszélgetek, megtudom, hogy átlagosan 8. osztályos, azaz 14 éves korukra érnek meg az önálló közlekedésre. Természetesen van aki egy kicsit később, s van, aki egy kicsit korábban. Ilyenkor a szegycsontjuk közepéig érő, körülbelül két lépést befogni képes fehér bot, képzett vakvezető kutya vagy kísérő személy segítségével kelhetnek majd önállóan útra – amely hatalmas, az egyik legnagyobb kihívás számukra az életben. Közlekedésüket a sípoló, kattogó vagy éppen beszélő hangos jelzőlámpák, az útburkolati különbségek, vezetősávok és szemetesek, táblák is segítik – a főváros további ún. akadálymentesítése egyébként folyamatosan zajlik, amely során természetesen a környéken lakók érdekeit is igyekeznek szem előtt tartani. Ágnes jelenleg is egyeztet egy ilyen projektben Dr. Komáromi Endrével.

Fontos a tömegközlekedés elsajátítása is, később talán így járnak majd munkába!

Kiemelte, hogy az épülő 4-es metró terveinél ugyanígy kikérték a segítségüket, s az már vak-és gyengénlátó barát lesz. Azt is megtudtuk, hogy a vakok és gyengénlátók nem csak ismert és előre betanult útvonalakon járnak. Előfordul, hogy teljesen idegen terepen kell boldogulniuk. Képzeljük el, hogy egy kendőt tesznek ránk… s úgy kell eljutnunk egy idegen utcában mondjuk egy idegen irodába! De inkább ne is képzeljük el, csak alkalomadtán jusson eszünkbe, hogy a segítségünk nagyon sokat jelenthet a látássérült embereknek.
Sokan azonban azt sem tudják, hogyan álljanak hozzá ehhez a segítséghez, azaz hogyan és mit tegyenek. Vajon ismeri-e az az ember az utat, amin éppen jár, megsértődik-e majd, hogy azt feltételezzük, nem tud önállóan átkelni vagy éppen örömmel fogadja majd a kérdésünket. „Hozzáállás kérdése, én azt mondom, meg kell kérdezni!” – tudom meg. „Nagyon fontos azonban, hogy a segítő személy mindig ajánlja fel a karját. Ne ő fogja meg a gyengénlátó kezét, karját, hanem engedje, hogy az belé karoljon.”

Ez a kislány egy zöldön nem kelt át, hiába volt itt még beszélő lámpa, a forgalom zaja megijesztette - egy ilyen szituációban sokat jelenthet egy segítő kéz

S vajon mi a helyzet az autósokkal? „Két témakört emelnék ki, amellyel az autósok nagyon sokat könnyíthetnének számunkra a közlekedésben. Az elsővel a belvárosban úton-útfélen találkozni, s bizony nagyon veszélyes. Ezek a járdára felparkolt gépjárművek, amelyek gyakran nem hagynak elég helyet és ezért le kell menjünk az úttestre. Itt fokozott balesetveszélynek vagyunk kitéve! Kérem, hogy gondoljanak erre is, amikor legközelebb szabálytalanul parkolnak! Még közvetlen az intézmény előtt is előfordul ilyen. A másik az előbb már említett zebrán való átkelés. Ha várakozó látássérültet látnak, álljanak meg, dudáljanak, esetleg szóljanak ki, hogy ha átkelhetünk. Számunkra nagyon fontos az ilyen fajta visszajelzés, kommunikáció. Sajnos a hangszórókkal felszerelt jelzőlámpák száma jelenleg még nagyon kevés, e nélkül vagy a jelzőlámpával el sem látott útkereszteződésekben pedig nagyon nehéz átkelnünk” - fogja rövidre a közlekedés legnagyobb nehézségeit, s hogy mit tehetnénk, csupán néhány apróságot mi autósok, hogy egy kicsit könnyebb legyen a fehér bottal közlekedők élete.

Világtalanul a világban