Minisztériumi koncepcióra, de azt csak "józanul" követve született a Toyota Publica

Ami ma a Yaris, egyben az Év Autója, vagyis a Toyota kisautója, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években még a Starlet volt, még korábban pedig a Publica. A Toyota a Publicát részben az 1955-ben a japán Nemzetközi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium által kidolgozott "népautó" koncepcióra reagálva fejlesztette ki. Azonban időközben a követelmények nagy részéről kiderült, hogy gyakorlatilag megvalósíthatatlanok az autógyártók számára, ezért a Toyota kidolgozott egy saját követelményrendszert, amelyből végül egy reálisabban megvalósítható miniautó született. [BANNER type="1"]

Olyan autókat szeretett volna látni a minisztérium a szigetország útjain, amelyek végsebessége meghaladja a 100 km/h-t, a tömegük kisebb 400 kg-nál, az átlagfogyasztásuk pedig 3,3 liternél. Továbbá előírás volt az is, hogy sík úton tartósan lehessen velük teljes terheléssel is 60 km/h-s sebességgel haladni, és hogy 100 ezer kilométerig ne igényeljenek komoly javításokat.

Akkoriban a farmotoros, hátsókerék-meghajtású konfiguráció volt a legelterjedtebb a kis- és miniautók kategóriájában. Viszont a Toyota kezdetben orrmotoros, elsőkerék-meghajtású elrendezéssel kísérletezett, mivel az 1959-ben megjelent Mini gyártójához, a brit BMC-hez hasonlóan korán felismerte, hogy elméletileg ez az ideális a kisautókhoz. Végül azonban egy orrmotoros, hátsókerék-meghajtású konfigurációt választott a japán autógyártó, miután sok nehézségen túljutva elhárították az ezzel járó két fő problémát: az önsúly és az utastér helykínálatának a kérdését. Utóbbit úgy oldották meg, hogy a kardántengelyt a lehető legalacsonyabbra helyezték, a tömeg viszont főleg a motoron múlt. [BANNER type="2"]
Egy kompakt méretű, léghűtéses, kéthengeres boxert fejlesztettek a súly alacsonyan tartása érdekében, a motortípushoz az ihletet az 1948-ban bemutatott Citroën 2CV, azaz a Kacsa adta. Annak ellenére, hogy japán kormányzati forrásokból arról lehetett hallani, hogy jelentős adókedvezményeket terveznek adni az 500 köbcentiméternél kisebb motorú autók számára,

a Toyota úgy döntött, hogy 700 köbcentiméteres motort készít, mert úgy vélte, hogy a félliteres lökettérfogatból kinyerhető teljesítmény nem lenne elegendő az autópályákon.

[BANNER type="3"] Az U nevű erőforrás végül 28 lóerős lett, és megfelelő menetdinamikát biztosított a mindössze 580 kg tömegű kocsinak. Végül a Toyota szerencséjére a fél liternél kisebb motorral hajtott autók nem kaptak adókedvezményt Japánban, így a Publicát is a legalacsonyabb éves közúti adókategóriába sorolták.

A 3,52 méter hosszú kisautó neve egyébként az angol „public car” kifejezésből jött.

1961 júniusában kezdődött az értékesítés, az alapár 389 ezer jen volt, ami a szerény keresetű japán munkások számára is elérhetővé tette a modellt és általa az autózást. Egy új kereskedői hálózaton, a Toyota Publica Store-on keresztül lehetett megvenni, amelyet elkülönítettek a korábbi "Toyota" és "Toyopet" márkakereskedésektől. Kezdetben kétajtós, szedán karosszériával árulták, hogy a négy utas mellett nagy mennyiségű csomagot is el tudjon vinni. Előre igényes, kettős keresztlengőkaros futóművet, hátra kommerszebb, laprugós, merev hidas felfüggesztést kapott. 1962-ben jött a még nagyobb rakterű kombi és a Publica alapjaira épített Sports 800 sportautó, amelyet eredetileg Publica Sport néven akart forgalmazni a Toyota.

A kezdeti fapados verziót követő Deluxe hozta meg az igazi sikert

Hiába volt gondosan megtervezve az alap Publica, praktikus, de puritán belső tere, és szerény felszereltsége (fűtés és rádió sem volt benne) sok potenciális vásárlót elriasztott, akik a luxus érzését keresték az autókban. Egészen addig jóval alacsonyabbak voltak az eladások a tervezettnél, amíg két évvel a premier után, 1963-ban a Deluxe változat be nem került a kínálatba. Ebben már volt fűtés, rádió és ledönthető hátsó ülés is, kívülről pedig krómdíszek különböztették meg az ezután Standardnak hívott alapváltozattól. Végre felpörgött a kereslet, és amikor ugyanebben az évben bemutatták a kabrió verziót, a Publica eladásai végül elérték a havi három-négyezres célt. 1964 februárjában a pickup karosszériaváltozat csatlakozott a modellkínálathoz, szeptemberben pedig a boxermotor teljesítményét 32 lóerőre növelték.

Pickup és sportváltozat egyaránt készült belőle

1966 áprilisában újabb változás jött a típus életében, a karosszéria elejét és hátulját jelentősen átalakították, és a motort egy 790 köbcentis, 36 lóerősre cserélték, így megszületett a P20-as nemzedék. 1967 szeptemberében a Publica Super verzió is csatlakozott a kínálathoz, ebben a kabrióhoz hasonlóan már a Sports 800 motorja dolgozott, amely "gigászi" 45 lóerőt produkált.
[BANNER type="4"] Közben a Publica ára is csökkent, a 800-as legolcsóbb változata már csak 359 ezer jenbe került. Mivel a japán fizetőeszköz árfolyama akkoriban 360 volt a dollárhoz képest, az emberek az 1000 dolláros autónak kezdték hívni. Ha meg akarnánk tudni, hogy mai pénzen ez az összeg mennyit érne, a jenben megadott árat négyszer, a dollárban megadottat pedig kilenccel kéne megszorozni.

Az 1969-es P20-as Publica még mindig 3,65 méter hosszú volt csupán, formájával azonban a nagyobb Corollát idézte

1969-ben érkezett a vadonatúj fejlesztésű P30-as Publica, amely lényegében nem volt más, mint egy zsugorított Corolla, mely sikerrel vette át a stafétát elődeitől. A kisautó új generációja a társadalmi környezet változásaira reagálva jelentős fejlődésen ment keresztül a teljesítményt és a minőséget tekintve is. Ekkor a modellcsalád már csak egy kétajtós szedánból, egy háromajtós kombiból és egy kétajtós (1969 októberétől) pickupból állt, a korábbi kabrió és targatetős sportváltozat nem kapott utódot.
Egy méretosztállyal nagyobb lett a karosszéria (hossz: 3645-3670 mm), a motorcsalád pedig kibővült a Corolla modern, vízhűtéses, négyhengeres, 1100 köbcentiméteres, dupla karburátoros, 73 lóerős motorjával, amellyel már megfutotta a 155 km/h-t a Publica SL.
[BANNER type="5"] Arany középútként megjelent ugyanennek a K-szériás motornak a 993 köbcentiméteres, 58 lóerős változata is, de a régi, 800 köbcentiméteres, 40 lóerős boxer is a kínálatban maradt. 1969 szeptemberében az 1100 köbcentiméteres erőforrást egy 77 lóerős 1200-asra cserélték le, ezek a „nagy” motorok kizárólag az első tárcsafékkel szerelt SL/SR és a High Deluxe luxusmodellhez voltak elérhetők. Az ezres motorhoz megjelent (felárért) a kétfokozatú Toyoglide automatikus váltó.

A hetvenes években még egy frissítést és csapotthátú karosszériát is kapott a Publica

1972 januárjában jelentős modellfrissítést kapott a második generációs Publica, a külsejét áttervezték, és bevezették a fastback jellegű, sportos karosszériát. Kibővítették a modellváltozatokat, valamint a teljes kínálatot családoknak és fiataloknak szánt sorozatokra osztották szét. Ekkor vezették ki az eredeti léghűtéses, kéthengeres, 800 köbcentiméteres boxermotort, mert már nem volt képes teljesíteni a károsanyag-kibocsátási előírásokat. Egy évvel később 1973-ban jelent meg a Toyota Publica Starlet, a kupé változat, három évvel később pedig már ötfokozatú kézi váltóval is választható volt a modell.

A hetvenes évek végén a Starlet (balra) váltotta a Publicát, majd 1999-ben azt az első és a mostani negyedik generációjával is Év Autója díjas Yaris, közben pedig lefelé bővült a Toyota kínálata, az Aygo (jobbra) ma az egykori Publica méreteit adja

1978-ban váltotta le a szedánt a vadonatúj Starlet, de a kombi még 1979-ig, a pickup pedig egészen 1988-ig gyártásban maradt, a végén már 1,3-as motorral. Ekkora azonban már a nagyobb Corolla véglegesen átvette a népautó szerepét a Publicától, amelynek még a kereskedői hálózatát is Toyota Corolla kereskedésekre nevezték át. A Publicának azonban megmaradt az az örök dicsőség, hogy sok-sok évvel később olyan világszinten is rendkívül sikeres modellek építkeztek ötleteiből és indultak világhódító útjukra, mint az Aygo és a Yaris. De ez már – ahogy mondani szokták – egy másik történet.
Forrás: Smarter Media, Toyota, wheelsage.org

Ezzel az autóval tört be az olcsó kisautók piacára a Toyota