Teszt2018. 03. 22.

Szíven szúr - Alfa Romeo Stelvio

Nagy felmenőkről itt nincs szó, első SUV-ként nincs egyszerű dolga, bizonyítania kell. Az alapok hibátlanok, az olaszok meg húztak rá egy, a kategóriánál épp csak nagyobb bódét. Tömör gyönyör, vagy felfújt lufi?

Betumeret18 px
⏱️ kb. 6 perc olvasás

Bejött, már megint. Ugyanazt érte el, mint a Giulia, a forma első látásra szerelem. Persze, buja, lágy, kecses, gömbölyű, ami nem elhanyagolható tényező a mai szögletes és csúcsíves formatervek világában. Van itt is él, meg néhol kicsúcsosodás, de azért a Stelvio messze nem az a gebe, kicsontozott, tökéletes alkat.

Sokkal inkább a szerethető, megkívánható, földhözragadt természetesség.

Nagyon ismerős, persze, a Giulia szinte pont ugyanígy néz ki, csak három emelettel lejjebbről csodálkozunk belőle a világra. A Stelvio finoman szólva is tisztességes darab, messziről is könnyen észrevehető kupac nagyszilárdságú acél, alumínium és műanyag halmaz, bár arra hamar rájövünk, hogy a távolság azért jól áll neki.
Sosem a kifogásolhatatlan minőségért és összeszereltségért szerettük az Alfákat, és ez továbbra sem lesz másként. Persze nem tragikus a helyzet, de néhány helyen találunk elnagyolt kivitelezéseket, kisebb hibákat, furcsán futó vonalakat. Az már most látszik, hogy a legnagyobb probléma a színben, a fényezés minőségében és szintben is csúnyán elálló tankajtó lesz az új Alfáknál. Nem ez az első, a Giulia tesztautónál is ez volt, a fehér 2,0 literes benzinesen is ilyen, és ezen a Stelvión is, háromból három, sajnos. Kukacoskodhatunk még, de azt meg kell hagyni, hogy ez a mély metál fekete fényezés is bitang jól áll neki, pláne a 20 colos, alig látható vastagságú küllős felnikkel, és a mögötte vörösen izzó féknyergekkel. Fotón nem mutat jól sem a fekete, sem a fehér autó, így kicsit lelombozó átvételkor.

Élőben viszont nagyon ütős, a Stelvio egy igazi gengszter ebben az összeállításban.


A Giorgio padlólemez jóvoltából a legszebb arányokat rajzolhatták; rövid első, hosszú hátsó túlnyúlással.

Oldalról elég farnehéz a fazon, de ha már úgy alakult, hogy a tekintetünket a hátsó fertály aljához vezeti a forma, két jókora króm kidörgőt biggyesztettek rá a biztonság kedvéért. Méretügyileg teljes joggal nevezhetjük az Audi Q5, BMW X3, Mercedes GLC által uralt mezőnyben, ám ha csak a puszta számokat nézzük, külméreteivel minden irányban rájuk ver pár millimétert, de a belső szélesség versenyszámban is elöl és hátul is a Stelvio a nyerő. Az 550 literes csomagteret nem sikerült elérniük, alapvetően itt „csak” 525 literünk van, ám a komplett forgatási felszerelést mindenestül úgy elnyelte, mint a huzat. A raktér ajtaja ezen a szinten már amúgy is elektromosan nyílik – láblendítéses nyitás nincs – ám a minőségérzet itt kicsit elhasal. A reggeli első nyitás minden egyes alkalommal inkább egy hosszú, még épp a nap első kávéja előtti ásításra emlékeztet.
[BANNER type="1"]
Az utastér tágas, a Merci után a Stelvio adja a legnagyobb hátsó lábteret, értelmes hosszúságú hátsó ülőlapokkal. Minden irányban tágas, bár tény, hogy teljesen leengedett első ülésekkel hátul már nem fér be a lábfejünk az ülés alá. A formák tök jók, mondhatjuk, hogy megszokottak, hiszen imitálták a régi csőműszereket, itt megvan az a csíkozott műanyag díszbetét is a műszerfalon, meg a középkonzolon, mint amilyen a 159-esben is volt. Az anyagok nem jobbak, sőt, nagyjából ugyanolyanok, bár tavaly a Giuliával való összevetéskor megdöbbentő volt, hogy a 159-es mennyire jól állja az idő próbáját. A Stelvióban tehát egész jó anyagokat találunk, ám elég sok a kihasználatlan, bő lére engedett felület, a lötyögős kezelőszervek, de jó pont, hogy az ajtókárpit nagy része puhított műanyagból készült.

Hibátlan továbbra is a kormány, kisebb, mint az átlagos, de épp csak annyira, hogy jó érzéssel lehessen tekergetni.

Fogása kiváló, imádom a szövetbetétet rajta, a váltófülek meg nem csak fölfelé, lefelé is hosszúak. Mondjuk, ezek pont útban vannak ablaktörléskor, meg indexeléskor, de annyi baj legyen, tök jó érzés velük a váltás, és a 8-as ZF pillanatok alatt képes váltani velük.
Az üléseket továbbra sem szeretem, a Stelvio ördögien kanyarodik, a kormány áttételezése is piszkosul rövid, így tényleg nagy élmény is lehetne, ha közben nem zuhannánk ki az ülésből. Ezek ugyanazok, mint a Giuliában voltak, annyi különbséggel, hogy magasabban ülünk, így a combunk itt legalább hozzáér az ülőlaphoz, aminek a dőlésszöge nem állítható. Ennyi pénzért már kapunk ülés-, meg kormányfűtést is, bár egyik sem fogja megpörkölni a bőrünket, előbbi kimondottan gyenge.

Menet közben hamar feltűnik, hogy a Stelvio karosszériája rendkívül merev.

A hatalmas test ellenére egy pisszenést nem hallunk a kárpitelemektől, valamit tehát nagyon jól csináltak. A hangszigetelés sem rossz, de azt remélem, hogy a frissítésnél majd jobban kitömik a tűzfalat, mert a 2,2-es dízelből indokolatlanul sokat hallani, és nem szól szépen. Meg is jegyeztem, mikor elhoztam helyette, a Compasst, hogy ez a Jeep mennyire csendes. Körberöhögtek a szerkesztőségben, hisz az is úgy szól, mint egy traktor, de az én füleimnek ezek szerint áldás volt az Alfa után.
Ilyen teljesítménnyel csak a Mercedesnél találunk konkurenst, az Audinál, vagy a BMW-nél négy-, vagy hathengeres motorok vannak, és ezt a szintet teljesen körbelőtték velük. Igaz, ez az erősebbik, 210 lóerős, de le merném fogadni, hogy 180-nal sem megy rosszabbul. Nem mondanám túl jó karakternek, már csak a hangja miatt sem, valahogy az erő sem úgy érkezik, ahogy azt szeretnénk.

A fogyasztása teljesen elfogadható, a 8,5 liter tartható vele városban is.

Ehhez a motorhoz már a Q4 összkerékhajtás tartozik, azt persze ne felejtsük el, hogy a Stelvio is alapvetően hátsókerekes, ha veszít a tapadásból, akkor küldi előre. Nem kapcsolható ki a kipörgésgátló, ezért is kacagtam hangosan az Alfa jégpályás reklámján.
A forgatás végén egy füves placc közepén álltam meg, elpakoltunk minden kelléket és egy kis lazításként kicsit rátapostam fordulás közben a gázra, hogy nézzük, mit művel D-ben a hajtás. Egyetlen észrevehető gázelvétel nélkül engedte úgy keresztben csúsztatni a vizes füvön, mint a videóban. Egy perc néma csenddel folytattam az utat, ez a hajtás, meg a programozás tényleg bitang jó. Tempós kanyarban is nagyon ügyesen betapad, a nagy test kifelé dől, de egy centit nem csúszik, miközben egyébként rendkívül könnyűnek érezni a Stelviót. Tényleg olyan, mint egy táncpartner, aki csinos, hagy vezetni, és még a lábadra sem lép.

Tudnék mondani jobb autót ennyi pénzért, de az kétségtelen, hogy Alfának hibátlan és többet kommunikál a sofőrrel, mint bármelyik konkurense.