Turbó? Kösz, de nem: Suzuki Swift Sport teszt

Mostanában picit jobban megy itthon a Suzukinak, mint az elmúlt hónapokban (években), de csupán egy nagyon picit. Na, nem mintha ez súlyosan befolyásolná a Swift Sport sikerét, páneurópailag vagy globálisan különben sem mérvadó egy modell/márka magyarországi eredmény(telenség)e. De akkor is: a Suzuki, így a Swift, s a Swift Sport is a mi autónk - ha csak annyira, hogy Esztergomban készül, hát annyira. Nézzük, jobb lett-e elődjénél, megéri-e az árát. Hogy szebb, vagányabb, divatosabb-e, megítélés kérdése. Az utca népének tetszik, ez egyértelműen bebizonyosodott a teszthét során, ennek tükrében nagyjából mindegy, hogy a kritikus szem túlméretesnek látja az első lámpatesteket, túljátszottnak a ködfényszórók környékét és a dupla kipufogóvég közé applikált áldiffúzort. A tetőspoiler hetyke, a 17 colos alufelni dögös. Továbbra is jól áll a Swiftnek a fekete A-oszlop, szintén nem spanyolviaszos, hogy a sötétített üvegezés is dob a látványon.
Bent kemények, de nem olcsók a műanyagok, a komor hangulatot piroscérnás varratok, a szupernek tűnő ülések háttámláiban Sport feliratok, no meg alupedálok oldják. Más kérdés, hogy utóbbi kettő nem látszik, miután behuppantunk a kellőn vaskos, bőrözött multikormány mögé – olyan ez, akár a túlmotorizáltság: az esetek elenyésző százalékában használjuk ki a rendelkezésre álló erőt, viszont jólesik csak tudni is, hogy ha akarnánk, ha nem lenne veszélyes és tiltott, hű, de szörnyű gyorsan mehetnénk…
A műszerfal egyszerű, a középkonzol kijelzője kissé avítt, mégsincs vele baj. Ami kényelmetlen, az a fedélzeti számítógép kezelése átnyúlkálva a kormányon, persze nem kell nyomogatni, csak mondjuk beállítani a még megtehető távolságra, és akkor nem zavaró ez az ergonómiai baki. A másik serpenyőben egy másik apróság: a volánt el sem engedve is be lehet kapcsolni a hifit – ezt valamiért kevés autó nyújtja. A gyári rendszer (USB-vel, Bluetooth-kihangosítóval) amúgy közepes, sebaj, úgyis egy hot hatch-csel van dolgunk.
Fájóbb, hogy a vezetőülés még mindig nem engedhető elég mélyre (magasra azonban nagyon), s az is, hogy a hátsó két helyre be- és onnan kiszállás nehézkes: míg a balegy előre sem csúszik, az anyósoldali ugyan megteszi, de nem talál vissza a korábban rögzített pozícióba. A helykínálat elöl megfelelő, hátul szűkös annak ellenére, hogy a tengelytáv 50 mm-rel gyarapodott. Hát a csomagtartó? A Swift Achilles-pontja: pöttöm, 211 literes, a rakodóperem magas, a kalaptartó nem emelkedik fel az ajtóval, a Sport második sorának támlája pedig osztatlanul bukik csak előre.
Újabb fordulat: a felszereltség kárpótolja az embert. Széria egyebek mellett a teljes külső harci dísz, a kulcs nélküli nyitás/zárás, a xenonlámpa, az automata klíma, a menetstabilizáló elektronika, a 7 légzsák, a tempomat, a tolatóradar, az ülésfűtés, még a metálfény is. Erre szokás azt mondani, hogy gazdag. Az ajtózseb, a kesztyű- vagy a pohártartó, az egyéb rakodóhely az elmegy kategória, de most már menjünk is az autóval, ráadásul minél gyorsabban, mert arra való.
Arra bizony, hiszen ez egy sportváltozat a régi ismerős, 1,6 literes benzinmotor átfésült és valamelyest továbbgyúrt változatával az orrában: a legfrissebb SSS teljesítményileg 11 plusszal 136 lóerős, a nyomatékcsúcsa 12-vel javulva 160 Nm. A 0-100-as gyorsulása két tizeddel jobb az elődénél: 8,7 mp, hogy végsebességben 5-tel rosszabb (195 km/h), tökéletesen mellékes. Ami nem az, hogy már 6 fokozatú a váltó. Első és második fokozata hosszú, a 100-at kettesben éri el, a többi sebesség aztán rövid. 130-nál percenként 3500-at forog a motor, az autópályázás zajos, de elviselhetően zajos. Más tészta, hogy a kipufogó hangolása fárasztóra "sikeredett".
A hatos, elsőre szokatlan, idővel közel tökéletesnek talált, pontosan, rövid utakon, élvezetesen kapcsolgatható váltó nyilvánvalóan a fogyasztásra is jótékony hatással van: a teszt végén a számítógép 6,2 literes átlagot mutatott, s noha tankoláskor csak saccolni tudtunk (ugyanis nem két teletank között mértünk) mi 7 litert állapítottunk meg, ez sem rossz annak fényében, hogy mit tud az autó. Sokat. Ereje nem letaglózó, de mindenképp vidám perceket szerezhet gazdájának. A motor zokszó nélkül forog el 7000-ig, elemében 4000 fölött érzi magát. A fék kitűnő, a szerkezetileg hétköznapi (elöl MacPherson, hátul csatolt lengőkaros) futómű szintúgy. A korábbihoz és a többi Swifthez képest egyaránt keményebb a felfüggesztés, csökkent a rugózatlan tömeg, csekélyebb a kasztni oldaldőlése. Rossz úton ráz, mint a nyavalya, minőségibb burkolaton, száraz aszfalton aztán mindent megbocsátunk neki. [BANNER type="1"] Meg hát, mert a 195/45 R17-es gumikon abnormális kanyarsebességet villant a csak egészen minimálisan orrtolós, egy laza 15-öst felszedve is csak 1045 kilós Swift Sport, amely az ESP kiiktatása után gázelvételnél finoman mozgatja a fenekét, s játszi könnyedséggel tartja az ívet - a motor és a kipufogó - ilyenkor lelkesítő - üvöltése mellett. Nem kell turbó, se kompresszor, se 2-300 vagy még több lóerő és Nm az élményautózáshoz - ismét csak erre a következtetésre kell jussunk. Az elektromos rásegítésű kormány leheletnyivel lehetne közvetlenebb (végállásai között majd' hármat fordul), azonban így is messze jobb az átlagnál.
A Swift Sport maradt olyan jó, mint volt, ha meg vásárlója egyáltalán nem használja ki képességeit, spórolós - és valljuk be, perverz - üzemmódban akár a gyár által ígért 6,4 literes átlagfogyasztást is reprodukálhatja. A 4,5 millió forintos ár a tudás és a felszereltség okán vitathatatlanul értékarányos, kár, hogy máskülönben szimplán drága, sokak számára elérhetetlenül drága autóvá teszi az eddigi legütősebb Suzuki Swiftet. Vadabb hanggal, nyersebb viselkedéssel ugyanakkor még szimpatikusabb lenne - aki több tüzet, több játékot vár el egy ilyen kis sportkocsitól, az okosabb, ha a Renault Twingo RS-t is elviszi egy körre.